Kedves naplóm! Hűha-hűha, itt a negyedik fejezet. Ilyenkor más fejében az lehet, hogy de összecsapott lehet, ha máris négynél jár. Igyekszem azért úgy írni, hogy ne lehessen ezt mondani, vagy gondolni, vagy írni. Szeretem eme történetemet, különben nem írtam volna meg már a negyedik fejezetet. Titokban remélem, hogy nem csak nekem tetszik. Kis ízelítő:

- Szerelmes vagyok beléd! - tisztán érzem, hogy a sírás környékez. Hogy tudott beleszeretni egy ilyen lányba? Meg sem érdemli. De most nem Emily van itt, hanem én. És mivel hatással van rám, nekem kell válaszolnom. Akarok is válaszolni rá, így a köztünk lévő távolságot még jobban csökkentem.
- Megengeded, hogy a magam módján viszonozzam? Még sosem voltam szerelmes és tapasztalatlan is vagyok emiatt. - lágy mosolya kissé bátorítóan hat rám. - Szeretnélek jobban megismerni. Tudni, hogy milyen vagy valójában. Szeretnélek úgy szeretni, ahogy te is szeretsz engem. - jobb kezével megérinti arcom, míg másik keze derekamra csúszik és közelebb von magához, megszüntetve minden távolságot.

Nos, a fő páros kapott több szerepet, de ahogy telik az idő, Emily nem vonul a háttérbe, sőt... Na de, hogy mi lesz még, az majd kiderül.

Kedves naplóm! El sem hiszem, hogy így haladok, de csak úgy jönnek a sorok. Tudom, hogy nem kiemelkedő írás ez, hiszen jobbnál jobbakat látok másoknál. Ennek ellenére büszke vagyok rá, hiszen mégis csak az enyém. Egy kezdetlegesnek mondható karakter bemutató is van már. A képek értelemszerűen a netről vannak. És egy kis ízelítő:

Emily

Nem igazán tudom, hogy milyen pancsernek lenni, mert mindig is tökéletesnek tartottam magam. Egy szép lány, akit mindenki csodál. Menő pasija van, még annak ellenére is, ha félrekúrogat. A szexi tanárról nem is beszélve, aki lesi minden szavam. Azt hiszem, szerencsés csillagzat alatt születtem. Ám az elmúlt időszak szörnyű volt. Daniel úgy kezdett viselkedni, mint egy hős szerelmes és nem ebben állapodtunk meg. Heti szinten irogatta a hülye szerelmes leveleit. Egyértelműen mind a kukában végezte. Josh meg egy barom lett. Azonban a fene se tudja miért, de a mai reggelen egy ronda, barna hajú lányként ébredtem fel. Nem akarok a tükörbe nézni, mert félek, hogy összetörik. Miért kell szemüvegesnek lennie? És milyen béna név az, hogy Lily? Tök mindegy. Távol vagyok a lúzerektől és most ez a fontos. Az a liba meg kínlódjon a bénákkal. Egyedül talán Paloma hiányzik. Persze, szigorúan csak talán. Nem lep meg, hogy ezt a lányt piszkálják, elég csak ránézni. De miután elláttam a baját a ribiknek, nem mernek hozzám szólni. Barátok nélkül vagyok itt, de nem is kellenek. Egymagam is boldogulok, nincs szükségem csicskákra, akik csak legyeskednek körülöttem. Köcsögnek és szabadszájúnak gondolhatnak, de nem érdekel. Én ilyen vagyok. Ez az iskola tök átlagos, sehol semmi luxus. Még a kaja is szörnyű. A többi diákról meg ne is beszéljünk. Mindenki full béna. Én lehetnék itt a legjobb, de nem ezzel az ábrázattal. Így csak hátul kullogok, mert egyesek szerint ott a helyem. Azt hiszem jobb lenne, ha átalakítanám magam és olyan csajt faragnék Lilyből, aki méltó hozzám. Majd a végén úgyis megköszöni.

Mint látható, ez Emily szemszögéből íródott. Nem ez lesz az utolsó, amikor esélyt kap ő is a szereplésre. Érdekes általa írni, mert kissé olyan, mint én. A beszédre gondolok. Hamarosan érkezem a folytatással.

Kedves naplóm! El sem hiszem, hogy a történetem második fejezete is elkészült. Érdekes, hogy csak úgy pötyögök, mintha nem lenne holnap. Tudom, ez fura kijelentés. Ugyan nem írtam magyarázatot, hogy Lily miért és hogyan került oda. ahova, de mivel a lány szemszögéből írok, így ez nem fog kiderülni. Max a jövőben megoldom majd valahogy. Személy szerint, élvezem ezt írni, még ha hülyeségnek is gondolja más. Mindenesetre remélem, hogy azért van olyan, akinek tetszeni fog és követni fogja Lily életét. Egy kis ízelítő a második fejezetből:
 

Lily gyerekkora nem volt annyira gondtalan. Mindig is próbáltam megfelelni azoknak, akik körbevesznek. Azt gondoltam, hogy ha így teszek, nem lesz egy olyan ember sem, akinek az útjában vagyok. Aztán elkezdődött a középiskola és azzal együtt életem legrosszabb napjai. Eleinte még nem is volt gond, de hamar rájöttek, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Nem futottam sosem a fiúk után, nem volt nagy szám és nem is öltözködtem divatosan. Ezek voltak azok a dolgok, melyek előidézték a piszkálásomat. Egyedül voltam és nem is mertem szólni senkinek. Attól féltem, hogy ha megteszem, még jobban rám állnak és nem hagynak békén sosem. Ami a szüleimet illeti, átlagos emberek és nem mindig tudtak velem úgy foglalkozni, ahogy szerintük kellett volna. Nem haragszom rájuk. Kíváncsi vagyok, hogy mi van most velük. Nem tagadhatom, az is érdekel, hogy az én testemmel mi van. Talán helyet cseréltem Emilyvel. Egyelőre ezt úgysem fogom megtudni.

A fejezet végén nem kapkodtam el semmit, legalábbis nem az volt a szándék. A következő előreláthatólag tartalmazni fog izgalmakat. Hogy miért? Majd idővel kiderül.

Kedves naplóm! Ugyan korábban már elkezdtem pár történetet, de összecsapottnak éreztem, így töröltem őket. Azóta egy rövid írás kikerült, Vászon címmel. Elég hamar el lehet olvasni és szerintem nem lett szörnyű. Most azonban egy hosszú történetbe kezdtem bele, ami reményeim szerint érdekesnek ígérkezik. Egy olyan lányról szól, akit bántanak mások, ám egy reggel egy másik testben ébred. Szebbnek találja magát, bár tudja, hogy az nem ő. Másfajta életet kell élnie, ráadásul senki sem a saját nevén szólítja. Úgy néz ki, hogy hamar megszokja a helyzetet, de ugye semmi sem olyan egyszerű, ha más testében kell élni. Remélem, hogy sikerül hosszúra nyújtani, mint a tésztát. Egy kis ízelítő:

A napjaim mindig is ugyanolyanok voltak. Szürkék és egyhangúak. Felkeltem, összepakoltam, rendbe szedtem magam, talán ettem is valamit és felöltözve elindultam a suliba. Arra a helyre, ahol a piszkálódások egyik áldozata voltam. Számomra az iskola maga volt a pokol. Titokban mertem csak sírni, hogy senki se lássa, hogy mennyire is fáj. Nem ártottam soha senkinek, mégis megtaláltak és belém rúgtak. Mindig is reménykedtem abban, hogy egy rémálomról van szó, amelyből egyszer felébredek. De egy nap, amikor megéreztem a csuklómon azt a fájdalmat, rájöttem, hogy ez nem álom. Pedig mennyire jó lett volna, mert ezt a kínt nem bírom elviselni. A gondolat, hogy céltáblaként élek, felemészt. Van pár barátom, de nem nagyon merek hozzájuk szólni, nehogy észrevegyék őket. Elég, ha csak engem ölnek, nem kell másokat. Ábrándoztam egy más életről, ahol nem bánt senki. Ahol végre boldog lehetek, még ha csak egy kicsit is. Ezen a reggelen pedig olyan dolog történt, ami felfoghatatlan számomra. Egy idegen arc köszön vissza rám a tükörből. Keresem a miérteket, nem értem és felfogni sem tudom. Párszor már megcsipkedtem magam, hogy felébredjek, de ez nem történt meg. Nem tartottam magam sose csúnyának, de most szép vagyok. Nem egyszerűen szép, hanem gyönyörűen szép. Nem is tudnék most megfelelő külső leírást adni, de csak tátott szájjal nézek a tükörbe. Kétség sem fér hozzá, hogy ez nem én vagyok.

Szóval egyelőre ennyi. Hamarosan érkezik az első fejezet, de addig még várni kell valamennyit. Mivel első történetem lesz, amire remélhetőleg büszke is lehetek, így nem szeretném azonnal közzé tenni, amint kész egy fejezet. Sok bonyodalmat azért nem tervezek bele, de nem szeretném hamar lezárni. Egyébként címnek az Élj a testemben-t gondoltam. De talán változhat. Egyelőre ezt gondolom jónak. Remélem, hamarosan olvashatják mások. Egyelőre viszont nem tudom, hogy karaktereimet hogyan mutassam be. Talán mellékelek személyleírásokat, vagy képeket. Ez jelenleg a jövő kérdése.

Csak állok a vászon előtt, amin egy apró felesleges festék folt sincs. Pedig kellene ott lennie valaminek. Nincs ihlet, így színek sincsenek. Pár hónappal ezelőtt azt hittem, hogy megtaláltam a múzsámat, de óriásit tévedtem. Mit ér a szerelem akkor, ha nem viszonozzák? Fáj a szívem, pedig már túl kellene rajta lennem, de egyszerűen nem megy. Bizonytalan minden pillanatom. Hibáztathatnám őt, de azzal mégis mire mennék? Az önostorozást is be kellene fejeznem, mert nem vezet sehová. De ez a magány, amit érzek, felemészt és teljesen elpusztít. Mit tegyek, hogy könnyebb legyen? Elmerengtem az elmúláson is, de a szenvedélyemtől így búcsúzzak el? Ha véget vetek mindennek, mi lesz azzal, amivel felnőttem? A festészet a mindenem. Ám, ha így van, miért búslakodom olyasvalaki miatt, akit egy cseppet sem érdeklek? Még csak erőfeszítéseket sem tesz irányomba. Hát én miért teszem? Alighanem ostoba vagyok és naiv. Egy könnyen irányítható valaki, aki egymaga csak egy gyenge lélek. Meddig óhajtok még állni és várni? Mire is várok pontosan? Tudom egyáltalán? Számtalan érzés kerített már hatalmába, de a düh most teljesen átítatja testem legapróbb porcikáit is. Mintha a vérem zubogásba kezdene, mintha melegséget éreznék. A kezem hirtelen mozdul a festéket tartó tálka felé. Az ecset belemártódik és olyan, mintha a hangját képes lennék hallani. Karom felemelkedik, hogy elérje a vásznat, mely szinte örömmámorban úszik, hogy nem marad színtelen soha többé. Idővel elkopnak a színek, de most oly élénkek, mint az érzéseim. Harag, szerelem, bánat. Együttes erővel mozgatják testem, ami engedelmeskedik anélkül, hogy én magam ne is ellenkezhessek. Nem is szeretnék. Akarom, sőt mi több, vágyom rá, hogy alkossak és ha ez kell ahhoz, hogy menjen, ám legyen. A levegőt szaporábban veszem, a kezem meg nem áll, míg nem érzem jónak. Tudom, hogy telnek a percek. A festék illata betölti orromat. Már gyerekkoromban is oda voltam ezért.

Egy utolsó húzás és a bennem duhajkodó érzelmek sokasága egy szívben mutatkozik meg. Egy szívben, mely összetört és talán nem gyógyul be sosem. De az enyém és nekem mindennél többet ér.