Sosem felejtem el azt a napot, amikor találkoztam Aranykával. Gyönyörű cica volt, a maga aranyló szempárjával, kecses mozgásával, és vékonyka hangjával. Ámulattal és kíváncsisággal hallgattam végig mindazt, amit akkor közölt velem. – Gyere velem és elviszlek egy csodákkal teli világba, mely a kapu mögött található. Egy gyermek kíváncsiságát ez hamar felkelti, és természetesen vakon ugrana bele. Azonban én más voltam. Nem akartam menni, de tovább győzködött. – Te más vagy, Masnis lány. Látod azt, amit sokan nem. Ez különleges dolog ám! Nem mindenkinek adatik meg, hogy a világom lényeit észrevegyék! A fülemet egy megnevezés ütötte meg, Masnis lány. Amikor rákérdeztem, annyit felelt, azért szólít így, mert egy masni van a hajamban. Mindig talált valami jellemző dolgot, amit az adott személyben vett észre és arról nevezte el.

Anélkül váltam Masnis lánnyá, hogy észrevettem volna, ugyanis sokszor tettem a hajamba. Aranyka nem sokáig volt az életem része. Mikor rájött, hogy nem tartok vele, megunhatta a folyamatos győzködésemet és inkább elment. Azóta hat hosszú év telt el, de nem tudtam nem gondolni rá. Néha álmaimban fel-felbukkant és mesélt arról a helyről, ahonnan ő származik. Sárkányok, tündérek, koboldok, hozzá hasonló cicák. Emellett olyan emberek, akik lovagok, hercegek, hercegnők, kastélyok. A táj pedig eszméletlen és varázslatos. Számomra hihetetlen, hogy képes volt ennyi mindent elmondani anélkül, hogy jelen lett volna. A mellettem lévő tündérszerű barátaim szerint, nem volt véletlen, hogy Aranyka felbukkant az életemben. Valamit tennem kell abban a bizonyos világban. Hogy pontosan mit, arra már nem tudtak felelni. Régen jártak ott, hiszen velem voltak évekig. Amikor megkérdeztem őket, hogy miért jöttek az emberek közé, csak annyit feleltek, hogy kíváncsiak voltak, mi miképpen élünk. Azonban annyira megszerettek engem, hogy nem akartak elhagyni.

A gyerekkorom nagyon jó volt, hisz szerető szüleim gondoskodtak arról, hogy mindenem meglegyen. Néha túlzásokba is estek. A legjobb bennük azonban, mindig is az volt, ahogy szerették egymást. Kisebb szerelmi civakodásokon kívül, egy rossz, és sértő szó sem hangzott el közöttük. Példaértékű kapcsolat az övék. Anastasia és Peter Brown szerelme örökké tart, vagyis apa szokta ezt előszeretettel hangoztatni. Az általános iskola végeztével olyan helyen folytattam a tanulmányaimat, ahol a cukrász mesterségét tanulhatom el. A második évemet kezdem majd el, amint elérkezik az ősz. Ha erre gondolok, elfog az izgatottság, hiszen minden álmom, hogy szebbnél szebb tortákat alkossak, de legfőképpen, hogy Aranykát testesítsem meg sütemény formájában. Leginkább a különleges szemét, mely ragyogott, amikor belenéztem.

Ahogy hat évvel ezelőtt, úgy most is a nyári időszakot éljük. Forróság van és legtöbben a strandokat, vagy hűvösebb helyeket keresik. A szüleim már korábban eldöntötték, hogy elutazunk Hawaii-ra, azonban a szívem azt súgja, hogy maradjak itt. Ezt közöltem velük is, de nem akarnának magamra hagyni. Egy kiadós beszélgetés, és a szomszéd felajánlása miatt, maradhatok itthon, ők pedig úgy tesznek, mintha a nászutukra készülnének. Pár nap múlva indulnak, két teljes hétre. Ennyi idő alatt könnyen lehet, hogy készülhetek a nővér szerepére. Fiatal szüleim vannak, így nem lenne akadály egy újabb gyerek. És talán ő is láthatná a kis barátaimat. Viszont nem érdemes ennyire előre rohannom, de a gondolattal eljátszadozhatok.

Mikor gyerek voltam, féltem a repülőgépek nagyságától. Egy kisembernek az ilyen gépek túlságosan is hatalmasak. Tizenhat éves fejjel, már másképp tekintek rájuk, nem rémisztőek. A szüleim már beültek és készen állnak a nyaralásukra. Anya sokat sírt, mert nem akart itt hagyni, de megnyugtattam, hogy semmi bajom sem lesz és érezze jól magát. Apa pedig jó szoros ölelésben részesített. Magányos leszek nélkülük, de egész eddig az én kedvemben jártak, megérdemlik, hogy kettesben legyenek. Anastasia és Peter szerelme elképesztően kezdődött. Középiskolába jártak, amikor először találkoztak. Apa büntetést kapott, mert valamit megrongált, hisz vérbeli huligán volt, így az utolsó órája után, egy tanár munkára kényszerítette. Anya pedig korrepetálásra ment. Amikor meglátták egymást, Peter odafüttyentett és csininek szólította. Anastasia erre méregbe gurult és jól leteremtette, amiért ilyen csúnya módon jelzett neki. Azt azt követő napokban sokat voltak együtt és egymásba is szerettek. A huligánból egy szerető férfi lett, míg a szabályokat betartó lányból egy bájos, kissé virgonc nő. Kettejük szerelméből pedig megszülettem én. Rose Brown, akinek a masni lett a védjegye, miközben különös lényeket tart barátjának. Persze vannak emberek is az életemben, akiket ugyanúgy kedvelek, vagy szeretek, de ők valamiért mások.

– Lassan indulnunk kellene, Rose. – A szomszédunk hozott el az autójával. Hamarosan ötven éves lesz, és ősz haját, már nem festi, ahogy évekkel ezelőtt. Margaret egy igazán gondoskodó és bájos hölgy. Nem tagadhatom le, hogy kedvelem.

– Igen – válaszolom, egy bólintással. – Remélem, hogy jól fogják magukat érezni!

– Talán egy kis tesóra is számíthatsz.

Elnevetem magam kijelentésén. Én is erre gondoltam, nem is olyan rég. Miközben a kocsiig sétálunk, mesélni kezd a fiatalkoráról, hiszen ő is tett olyan dolgokat, melyekkel kivívta maga ellen a haragot. Nem volt rossz, csupán élni szeretett volna, és tulajdonképpen így fejezte ki ezen gondolatát. Lázadt a világ ellen, ahogy ő mondja. Elmondása szerint, a szerelem okozta neki a legtöbb gondot, mégis boldog volt. Szerette a gondolatát annak, amikor érezhette, hogy valaki rajongott érte. Mostanra viszont örül annak, ha nem kell ezzel foglalkoznia. Beszállunk az autóba, és hozzá hasonlóan, én is bekötöm magam. Sosem gondoltam a szerelemre, hiszen nem volt senki, aki miatt ábrándozhattam volna. De a szüleimet elnézve, arra a következtetésre jutok, hogy mély dolog lehet. Valami olyan, amit nehéz elképzelni. Éppen ezért, nem is törődöm vele. Akire sokszor gondolok, az Aranyka, akit a szemei miatt nevezek így. Láthatom őt még valaha?

A napom többi részén nem sok minden történik. Többnyire forróság van odakint, így a hűvös szobámban vagyok, mely felnőttesen lett berendezve. Sosem vágytam a lányos kinézetre és a fehér és halvány kék színek azok, amik mindig is tetszettek. Az elmúlt években a hajamban lévő masnik színe is a kék minden létező árnyalatában mutatkoztak meg. Így értelemszerűen, a szobám is ezekkel a színekkel rendelkezik. Az ágyam, ami egy személynek tökéletes, az ajtóval van szemben, felette pedig az ablak van. A falaknál egy bútorszett, melyben a ruháim foglalnak helyet. A polcos részeknél néhány könyv van, illetve pár cicás dísz. Néha úgy érzem, hogy túlzásba viszem, de teljesen magával ragadott. Talán a gyermeki énem szeretett bele abba az állatba. Nem tényleges szerelemről van szó, bár úgy vélem, hogy a szeretetnek több árnyalata van, pont, mint a színeknek.

Kis barátaim az ágyamon fekszenek, lehunyt szemekkel. Szeretik a nyárias időszakot, azonban a téllel hadilábon állnak. A saját világukban olyan helyen éltek, ahol kellemes meleg van, és sosem volt nyoma a hideg időszaknak. Vajon mekkora lehet az a hely? Előfordul ott a tél is, de tavaszias és őszies tájak is vannak. Mindenhol másféle lények élnek és mindennek megvan a pontos helye. Vajon élnek ott rossz szándékúak is? Minden bizonnyal igen, de mindegy, hisz sosem tudom már meg. Aranyka úgy sem fog újra felbukkanni, akármennyire is szeretném. Ha most hozná fel, hogy vele mennék-e, igent mondanék. Hajt a kíváncsiság és ki szeretném elégíteni ezt az érzést.

– Szervusz, Rose! – Az egyikük már fel is kelt. Fejem mellett repked, kis szárnyacskájával. Pufók arcuk miatt nagyon aranyosak. – A családod már elment?

– Igen – válaszolom röviden. – De megérdemlik a kikapcsolódást! Túl sok időt áldoztak rám, kijár nekik ez a két hét. Egyébként, szerinted Aranyka visszatér még?

– Az a cica, akiről mindig mesélsz, és sokszor gondolsz rá? – Valóban, túl sokszor van róla szó. Kérdésére bólintok. – Szerintem visszatér, hiszen a világomban lévő macskák nem szoktak akárkiket magukkal vinni, vagy kérni, hogy menjenek velük. Plusz, itt vagyunk mi is. – Az ágyhoz repül, amit szememmel végig követek. Elhelyezkedik, amivel a többieket felébreszti. – Rajtad kívül nagyon kevesen képesek minket látni. Különleges vagy!

Kijelentésére elpirulok. Valóban így lenne? Különleges vagyok? Mosoly kúszik számra. Ha így van, akkor találkozom még vele. Helyet foglalok ágyamon és beszélgetni kezdek a kis lényekkel. Arról a helyről kérdezősködöm, mert tudni szeretném, hogyha egyszer átmegyek azon a kapun, mégis mi fog várni rám. Az idő másképpen telik, így ha innen elmegyek, nem kell nyugtalankodnom amiatt, hogy eltűntnek nyilvánítanának. A szüleim sem aggódhatnak, és nekem sem kell félnem. Azonban nem minden felhőtlen ott, ugyanis a gonosz lelkek megtalálhatóak ott is. Nem tudják, hogy ki az, aki uralkodik a Sötét erdőben, de abban biztosak, hogy rettentő gonosz. Megnyugtatnak azzal, hogy lennének lovagok, akik megóvnának, és persze Aranyka is vigyázna arra, hogy sose fussak össze vele.

– És ha mégis szembe kerülnék vele? – kérdezem puhatolózva. – Mi történne?

– Nos, nem is tudom – mondja egyikük. – Félő, hogy árthat neked, hiszen nincs lelke. Mármint – gyorsan javítja magát –, van, csak nem használja. Hmm… Rosszul fejezem ki magam!

– A gonoszság megfertőzte a lelkét? – találgatok, amire mindegyikük bólint. Pedig csak tippeltem. – Ha összefutnék vele, akkor bajban lennék. Azt hiszem, értem. – Elfekszem az ágyon. – De ha Aranyka nem bukkan fel, akkor felesleges ezen agyalnom.

– Én biztos vagyok abban, hogy hamarosan láthatod! – a hasamon helyezkedik el a legkisebb közülük. – Az a cica okos, tudja, hogy kit kell keresnie! – A lelkesedése tetszik, és hatással van rám.

– Elmegyek egy sétára, velem tartotok?

– Még szép! Menjünk! – Szinte egyszerre szólalnak meg.

Lazán öltözködöm fel, még akkor is, ha lassan közeledünk az estéhez. Általában éjszaka hűl le a levegő, de sokáig meleg van. Egy térdig érő szoknya, egy fehér, virágmintás blúz, és a masni, ami szintén kék, pont úgy, mint a szoknyám. Egy fehér sportcipő ugyan nem a legjobb választás, de inkább ez, mint egy szandál, amiben nem lehet futni. A város, amiben élek, nem túl nagy és sokan ismerik a másikat, így nehéz titkot tartani, de mégsem lehetetlen. A parkba megyek, barátaim mellettem repülnek. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi lehet annak az esélye, hogy újra ott legyen, ahol akkor. Abban a bokorban. De reménykedem benne, hogy látni fogom. Szeretném, ha felbukkanna, és újra invitálna.
 

Szomorúan sóhajtok fel, amikor hetet mutat a telefonom kijelzője. Túl sokat ábrándoztam róla, és túl erősen reménykedtem abban, hogy ismét felbukkan. Ha nem akkor mutatkozik meg előttem, amikor tíz éves voltam, akkor most nem éreznék így. A szüleimmel lennék és élvezném a nyári utazást, azonban itt vagyok a parkban és várok. Hirtelen huppan le mellém a padra valami, amitől megrémülök, és bal kezemet a szívemhez szorítom. Felállok, megpördülök, hogy megnézzem, mi is volt az, ami megrémített. A szívem izgatott kalapálásba kezd, miközben az örömtől kibuggyannak könnyeim. El sem hiszem. Hat éven keresztül csak erre a pillanatra vártam. Arra, hogy felbukkanjon és kimondja azt, amire vágyom.

– Üdvözöllek, Masnis lány! – Sajnálom, hogy nem ölelhetem át, mert most azt szeretném. Ehelyett összeszedem magam, ránézek.

– Üdvözöllek, Aranyka!

– Aranyka? – kérdezi meglepetten. – Bocsánat! Be sem mutatkoztam még. A nevem, Kaida! – enyhén meghajló pozíciót vesz fel, miközben szemeit lehunyja pár másodpercre.

– Azt hittem, sosem látlak többé! – balra dönti fejét. Szemei még mindig csodálatosak.

– Volt időm rájönni, hogy túlságosan apró voltál még. – Kis barátaim helyet foglalnak Kaida mellett és ők is üdvözlik. – De már nem vagy kicsi, így nincs akadálya annak, hogy velem gyere.

– Szeretnék! – helyet foglalok én is. – Tulajdonképpen, hat éve erre a pillanatra várok! – felelem lelkesen. – Veled megyek!

Egy aprócska mosoly jelenik meg pofiján. Megkér, hogy éjfélkor menjek el a közeli erdőbe, ugyanis ott van a kapu, amin át kell mennünk. Könnyű dolgom lesz, hiszen senki sem fog felügyelni az éj folyamán. Mielőtt azonban nagyon beleélem magam, mesélni kezd. Egy csodálatos, színes világot akar megmutatni nekem, ahol rengeteg dolgot fogok látni, melyeket sosem felejtek majd el. Viszont a Fekete erdőt el kell kerülnöm, ugyanis a sötétségnek van egy királya, aki előszeretettel öldököl. Ez elég rémisztő, és meg is borzongok a hírre. Azonban a név sokkal több félelmet okoz, bár nem tudom, hogy miért, hisz sosem láttam. Kaladin. Valamiért már a névből is a negativitás árad. Kaida szavai viszont megnyugtatnak, miszerint nem fogja hagyni, hogy bármi bajom essen. Bizalmam felé teljes, így nem kételkedem.

Izgatottságtól remegő kezem nehezen tudja becsukni a bejárati ajtót. Pár dolgot raktam el csupán a hátitáskámba. Fehérnemű, rövid, és hosszú nadrágok, felsők, pár szoknya és cipőnek elég az, ami rajtam van. Remélem, hogy ennél több nem kell, hiszen nem szeretnék ide-oda ugrálni a világok között. A kulcsot elrakom a táskám egyik oldal zsebébe, majd a hátamra veszem és halkan lépkedni kezdek a lépcsőkön. Kiérek a lépcsőházból, ahol Kaida fogad. Korábban megígérte, hogy eljön értem. Kicsit hosszú sétánk lesz. A taxit nem kockáztathatom meg, hiszen furcsa szemekkel nézne rám az, aki az autót vezetné, ugyanis az úti célom az erdő mélye, és nem egy olyan hely, amit biztonságosnak lehetne mondani. Tegyük hozzá, hogy az éjszaka közepén járunk. A kis barátaim nem jöttek el, inkább maradnának az emberi világban. Sétánk alatt megkérem, hogy mondjon pár dolgot a lovagokról. Ahogy a mesékben, ott is páncélosak, és hősökként tekintenek rájuk. Sajnos akad olyan, aki átállt a gonosz oldalhoz, és Kaladin hatalmát erősíti. Az árulás mindenhol jelen van, úgy látszik.

A sétánk ugyan hosszú volt, de nem érzem magam fáradtnak. Az erdőben semmi fény sincsen, de szerencsére a telefonom nálam van, így azzal tudok világítani. A kapu kövekből van megépítve. A formája ívelt, és kissé furcsa, hogy nem esik össze, bár nem tudhatom, hogy mégis mi tarja egyben. Közelebb lépek, hogy megérinthessem, és csak ekkor veszek észre egy fátyolszerű valamit, ami mögött látszódik az a hely, ahová tartunk.

– Látod igaz? – Kérdésére bólintok, miközben kezemet előre nyújtom, hogy megérintsem a bejáratot. – Készen állsz, Masnis lány? Vár téged egy érdekes utazás! Lépj át, és csodáld meg!

Nem gondolkodom sokat, mert úgy teszek, ahogy mondja. Kinyújtott kezem engedem át először, szememet lehunyom, és átsétálok. Testem hamar megérzi a hőmérséklet változást. Az erdőben hűvösebb volt a levegő, de most melegnek érzem, pont úgy, mint otthon nappal. Kinyitom a szemem, ezáltal egy olyan hely tárul elém, amit elképzelni sem tudtam volna. Egy falu képe rajzolódik ki előttem, aranyos házakkal, a távolban egy kastéllyal, és a zöld táj szépsége mellett sem tudok elmenni. A fák lombkoronája színes, mintha ősz lenne, mégis, az idő a nyárra emlékeztet. A fű rikító zöld és olyan nagy, hogy könnyen el lehet bújni benne. Nyuszira hajazó lények szaladnak el előttem. Halvány rózsaszín bundájuk van, valamint a fülük vége olyan, akár a mókusoké. Az egyik megáll, hogy megpillantson. Megmozgatja orrát, aztán társai felé pillant, hogy folytassa útját. Egy hirtelen jövő árnyék takarja el a napot felettem, mikor felpillantok, elkerekedik a szemem, ugyanis egy sárkány az. Hatalmas, akár a repülőgépek, vagy talán még nagyobb is azoknál. Egy pillanatra a lélegzetem is eláll. Smaragdzöld színe lenyűgöző. Szárnycsapásai miatt a levegő felkavarodik, ami kissé meglebegteti hajamat. Ahogy távolodik, úgy kapom vissza a nap sugarait. Sziluettje nemességre hajaz, vagyis, biztos vagyok benne, hogy a sárkányok itt nem csak egyszerű lények. Tekintetem a falu lakóira téved, és emberek sokaságát látom magam előtt. Szorgoskodnak, beszélgetnek, a gyerekek játszanak, emellett árad belőlük a boldogság. Néhány lovagot is észreveszek a házak között. Mivel van itt egy kastély is, így érthető. Eszembe jut a kapu, de mire megfordulok, már nincs itt.

– Eltűnt – mondom az egyszerű tényt. Aranykára nézek, aki nyugodt szemekkel figyel fel rám. – Nem örökre, ugye?

– Nem kell aggódnod – feleli. – A kapu bármikor felbukkanhat, ezáltal bármikor visszatérhetsz az otthonodba.

– Forduljon meg, és árulja el, hogy honnan jött! – A hátam mögül érkezik a hang, így ismét a kastély irányába tekintek, de hamar hátra hőkölök, ugyanis egy karddal nézek farkasszemet, aminek pengéje élesnek látszik. Páni félelem lesz úrrá rajtam, mert erre nem számítottam.

– Én… – Nem igazán találom a megfelelő szavakat. Kezeimet felemelem, mintha megadnám magam. Testem reszket és szemem is lehunyom. Hát itt az utazásom vége? Pedig még el sem kezdődött. Nem is élhettem át szinte semmit, de esélyem sem lesz már. Várom, hogy lesújtson kardjával.

– Aryas! – Aranyka hangját hallom meg. – Ő a társam, kérlek ne bántsd! – Óvatosan nyitom ki szemem. Az említett leengedi a kardot, tekintetünk pedig találkozik. Megdöbbenést látok rajta, majd… elpirul. Hüvelyébe csúsztatja az éles fegyvert, és bocsánatot kér. Kissé megrázom fejem, bár a szívem még zakatol a történtek miatt.

– Elnézést, kisasszony! Mostanában a gonosz megszaporodott errefelé, így kötelességem odafigyelni a rendre.

– Persze, megértem – felelem őszintén, miközben kiengedem magamból a félelmet.

– Aryas, ő itt Rose, de nekem csak a Masnis lány. Talán már nem emlékszel, mikor említettem, hogy egy másik világból találkoztam valakivel, és szándékom, hogy áthozzam ide.

A lovagra emelem szemeim. Fiatalnak látszik, bár nálam magasabb, viszont férfias jellemvonásai nincsenek. Arca ápolt és szép, míg íriszei zöldek. Haja a füléig ér, de annál lejjebb olyan hatást kelt, mintha fel lenne borotválva. Azt hiszem, egy ideig ez volt a divat az én világomban. Aranykával beszélget, de feltűnik, hogy néha rám veti pillantását. Figyelmem hamar elterelődik, ugyanis az eddigi nyugalmat, kisebb hangzavar veszi át. Aryas háta mögött egy zárt, és hófehér, valamint arannyal mintázott hintó jelenik meg. Négy ékesített ló húzza, de a közelünkben megáll. Egy páncélos férfi száll ki, de nem megy tovább, kiegyenesedik és vár. Utána egy lány lépked le a kis lépcsőkön, akinek kinézetétől eláll a lélegzetem. Aranyló hajzuhatag, ami leér egészen a fenekéig. Fodros, hatalmas ruhája kék színben tündököl. Le sem tagadhatná, hogy nemesi személy, vagyis, egy hercegnő jön velem szemben, és előttem áll meg. Szemeinek színe szintén kék, de valamiért bánatosnak tűnik. Lehet, hogy csak nekem.

– Ha nem tévedek, te vagy Rose! – Egy kisebb pukedlizést engedek meg, de úgy érzem, nem sikerül túl jól. Szelíd mosoly jelenik meg tekintetén. Egyébként, honnan tudhatja a nevem? – Kaida igen sokat mesélt rólad. Egy lány, akinek masni van a hajában, valamint egy másik világból származik. Nagyon szép vagy, Rose! – Forróság kúszik arcomba a bók miatt. Nem tartom magam különösen szépnek, de jó érzés mástól hallani. – Invitálnálak a kastélyomba, de éppen elutazom, így máskorra halasztom.

– Semmi gond! – felelem gyorsan. Jól érzékeltem, hogy parancsolt az imént? Amikor hátat fordít nekem, meghajolok. Beül a hintóba, a lovag is visszaszáll, és elindulnak előre. Kis híján elgázolnak, még éppen időben ugrottam félre. Úgy érzem, hogy a hercegnő, még ha fényűző élete is lehet, nem túl boldog. A tekintetéből áramlott a szomorúság.

– Kérlek, ne haragudj rá! – Aranykára nézek. – A hercegnő igen makacs, és önfejű.

– Szerintem szomorú is – válaszolom. Körbenézek, de Aryas már sehol sincs. Hamar felszívódott. Talán dolga van, így elsietett. Biztosan összefutunk még. Érdekelne, hogy milyen életet él. – Merre megyünk, Aranyka? – fordulok a cica felé.

– Merre szeretnél? – Kérdése miatt elmosolyodom. – Mit szólsz a kastélyhoz?

– Benne vagyok!