Bogi

Reggel a szüleim által ébredek, akik folytatják ott, ahol abbahagyták tegnap este. Mintha mi sem történne, össze pakolok az órarendem segítségével. A mai napon nem lesz olyan órám, amit Gergő tartana, de a tesit nem úszom meg. Nincs bajom vele, de az idős tanárunk felfogása elképesztő. Össze cipzározom táskámat és keresek olyan ruhát, amiben jól fogom érezni magam. Fekete póló, fekete nadrág, mely a fehér sportcipőmmel azért nem lesz feltűnő. Hajamat lófarokba kötöm. A tegnap használt farmer kabátot magamra kapom. Nem érdekel, hogy mennyi az idő, de nem akarok itt lenni. Köszönés nélkül távozom. Este elég hamar megírtam a kért verset, amit pénteken meg is kell mutatnom a tanárnak. Amikor első évfolyamos lettem, akkor jött ide ez a férfi. Kinézetre igazán érdekes. Magabiztos tekintet, kleopátra szerű haj, vékony testalkat és szinte mindig öltönyben mutatkozik. A magasságáról nem is beszélve. Ezt leszámítva, nagyon jó tanár és, bár szigorú, de kedvelhető. Lassan hat óra lesz, így gyalog indulok el. Ezt onnan tudom, hogy megnézem a telefonom kijelzőjét. Busszal ez az út, mindössze egy megálló, így elkésni nem fogok. Eszembe jut az a csekk. Bár tudnám, hogy mi az. Segíteni nem tudok, de érdekelne és zavar is. Mivel lehetünk ennyire lemaradva? Hogyan fogják ezt anyáék megoldani? Bele sem merek gondolni, hogy milyen hatással van ez az egész a kapcsolatukra. Megrázom fejem és gyors léptekkel haladok tovább.

Végre bent vagyok az épületben, ahol a portás érdeklődve figyel, aztán közli, hogy milyen korán itt vagyok. Nem mondok neki semmit a köszönésen kívül. Az aulában van egy rész, ahol színes asztalok és székek vannak, pár társasjátékkal. Leülök oda és magamba meredek. Találhatnék valami olyan munkát, amivel tudnék pénzt keresni. De… ki alkalmazna egy tanulót? Szerintem senki. Jobb ötletem sajnos nincs. Eladni nem tudom egy tárgyamat sem, mert minden régebbi és nem kellene már senkinek. A harmadik lehetőségre pedig nem vagyok vevő. Nincs semmi, ami megoldást nyújtana a részemről. De úgy érzem, hogy nem ülhetek ölbetett kézzel, amíg a szüleim nem tudják, hogy mit tegyenek. Úgy döntök, hogy bemegyek a terembe, ahol az első óránk lesz. Felállok és elindulok a lépcsőhöz, hogy felmenjek az első emeletre. Balra elfordulva, az első ajtó, ami még zárva van. Benyitok, senki sincs még itt. A legelső padsorba ülök, a fal mellé. Táskámat ledobom a lábamhoz. Telefonomat előveszem. Gergő nevével szemezek. Már egy ideje megadta a számát, kérnem sem kellett. Neki is megvan az enyém. Volt közös képünk is, de megkért, hogy töröljem ki. Nem nagyon akartam, de meggyőzött azzal, hogy mi van, ha valamelyik barátnőm meglátja. Ha nem itt tanítana, nem zavarná. Viszont nem ilyen kegyes az élet hozzánk. Írnék neki üzenetet, de nem tudom, hogy szabad-e. Inkább elrakom a készüléket és azon agyalok, hogy ha itt lesz mindenki, talán felhozom a két hetes dolgot. Nekem semmi sem jutott eszembe, de talán ők jutnak valamire. Kopogás töri meg a csendet, ami miatt majdnem elszenderedtem. Nem szólok semmit, így belép a terembe. Késztetést érzek arra, hogy felálljak, szóval így is teszek és vele szemben állok meg, némi távolságot tartva közöttünk.

- Jó reggelt! - ő köszön elsőnek. Háttal áll a bejáratnak, így nem tehetek semmit. Mintha szándékos lenne ez részéről. Nem baj, bár jól esne egy ölelés. Csak tőle.
- Jó reggelt! - viszonzom. Egy ideig szemezünk, mintha erőt gyűjtenénk egymástól a mai napra. Egy lépést teszek felé, de megtorpanok, amikor meghallom barátnőim hangját. Nem örülök, mert ez azt jelenti, hogy Gergő elmegy. De támad egy ötletem. A lányok belépnek, szólásra nyitom a szám. - A tegnap kért feladatot felhozom az osztályomnak. - szándékosan vagyok hangos. Nem csak Betti és Szandra lepődnek meg, Gergő is. - Két hét múlva pedig az órák után átadom! - felém küldött mosolyára, nem bírok, nem reagálni. Csak remélem, hogy nem látszik semmi. Nem veszi észre senki, hogy kipirult az arcom, ugye?
- Mi lesz két hét múlva? - Szandra leül ahhoz a padhoz, ahol én is vagyok. Betti pedig Gergő mellett áll meg.
- Erre én is kíváncsi vagyok! - mondja Betti. - De ugye semmi olyan, ami megerőltető? - Gergőre figyel, aki felé fordítja fejét.
- Majd Boglárka elmeséli önöknek! - olyan jó hallani a nevem a szájából, azzal a hanggal. Nem mély, de még csak nem is vékony. Férfias, mondhatni tökéletes. - Nekem most dolgom van. - ismét rám néz. - Boglárka, akkor majd még találkozunk! - igyekszem nem reagálni. Tényleg igyekszem, de ha így mondja ki, azzal csak megnehezíti a dolgom. Elköszön mindhármunktól és el is megy. Ha valami negatív dologra gondolok, vajon megnyugszik a szívem? Mondjuk anyámék reggeli vitája…
- Elmondod, hogy miről van szó? - Betti is leül egy másik padhoz. - Kíváncsi vagyok. Apropó… - gyorsan vált témát. - Ilyen közelről irtó cuki. - megrántom vállam. Ezt én magam is tudom. Jóképű, jól csókol és imádnivaló! Tudnék még mást is gondolni, de jobb lesz, ha leállok.
- Azért ne legyél szerelmes! - Szandra vág közbe. - Engem jobban érdekel, hogy miről beszéltél, Bogi. Mi ez a két hetes valami? - hálás vagyok ennek a lánynak. Mintha tudná, hogy mikor kell terelni.
- Nos, az egész osztálynak együtt kell dolgoznia valamin, amire két hetet kaptunk. - a tanári asztalra ülök. - Ránk van bízva, de nekem ötletem sincs. Sokat nem is tudtam erre gondolni.
- Hogy fogjuk erre rávenni ezt a bagázst? - Betti kérdése jogos.

Amint beér az egész csapat, maradok a tanári asztalon. Azzal hívom fel a figyelmüket magamra, hogy megkérem őket, figyeljenek rám, persze mindezt jó nagy hanggal. Amint megkapom tekintetüket, elmagyarázom nekik, hogy miről is van szó. Két hét, valami munka, amit közösen hozunk össze. Először csak értetlenkedve néznek, aztán lassan elkezdenek ötletelni. Mire bejön a tanár, megszületik az, amivel foglalkozni fogunk az elkövetkezendő napokban. Azt hittem, hogy sokáig tanácstalanok leszünk, de ez nem így van. Visszaülök a helyemre, Szandra mellé. Láthattam Gergőt, az osztályom együttműködő volt. Azonban félek hazamenni, mert fogalmam sincs, hogy mire is számíthatok majd.


A nap többi részében nem történik semmi. A tesi óra volt érdekes, ugyanis tanárunk nem azzal foglalkozott, hogy tesizzünk, hanem azzal, hogy dicsérjük az újonnan festett és vágott haját. Persze, azért eszében volt az is, hogy fussunk kicsit. Ha már futás, sajnos nem tudtam tartani magam ahhoz, hogy minden reggelemet azzal kezdjem. Nincs időm és el is terelődött a figyelmem. Jó ötletnek tűnt. A suli előtt válunk egy egymástól a lányokkal. Bettinek randija van, Szandráért az anyja jött és ha jól láttam, a kocsiban bent ül barátnőm szerelme is. Eddig erre nem volt példa. Nem hiszem, hogy olyan történne, ami szomorúvá tenné Szandrát. Nekem pedig haza kell mennem. Nem vágyom rá, mert ki tudja, hogy mi vár ott rám.

Belépek az ajtón, magam után becsukom. Néma csend. A konyhába megyek. Anya van ott és eléggé vörösek a szemei. Nem néz rám, de tudja, hogy itthon vagyok. Rákérdeznék, hogy apa merre, de nem akarom tudni. Félnék a választól. Leteszem táskámat a járólapra. Anya megiszik egy pohár vizet. A poharat leteszi az asztalra, kihúzza a széket és leül. Mivel szemével a másikra néz, így én is leülök. Megtörli szemeit, ruhájának szélével, majd szipog egyet. Vesz egy mély levegőt, aztán végre rám néz.

- Tudod… - rekedt a hangja. - Apád nem fizette a házat. Minderről egy árva szót sem mondott. Mivel nem tudjuk kiperkálni az összeget, így el kell innen mennünk. - hidegzuhanyként ér ez az információ. Megannyi kérdés jut eszembe. Elsősorban az, hogy miért nem fizetett. Mit kellett volna fizetni? Aztán persze az is, hogy most mi lesz velünk. Hova megyünk? Be kell fejeznem az iskolát? Hátradőlök, de nyugtalan vagyok. Nem jut eszembe semmi, ami előrébb vihetne. - Mivel nem tudom, hogy velünk mi legyen, így arra gondoltam, hogy legalább neked ne legyen rossz…
- Várj már! - kétségbeesetten szakítom félbe. - Miből gondolod, hogy nekem bármi is jó lenne? Hova akarunk menni? Ha ezt elveszik tőlünk, az utcán kötünk ki! - a sírás határán vagyok. Anya csak lehunyja szemét, mintha már felkészült volna ezekre a kérdésekre.
- Beszéltem Betti anyjával. - meglepődésem után folytatja. - Annyit sikerült elérnem náluk, hogy legalább téged fogadjanak oda. - fogalmam sincs, hogy erre mit mondjak. - Szeretném, ha még ma összepakolnál és hozzájuk költöznél.
- De… mi lesz veletek? Ti hova mentek? - a pohárhoz nyúl és iszik pár korty vizet.
- Ne aggódj miattunk! - feláll az asztaltól és a poharat a mosogatóba teszi, aztán megfordul és a szekrénynek dönti derekát. - Apád a bátyához megy én meg anyámhoz.
- De én is mehetnék veled. - hátra tolom a széket, miközben felállok. - Nem olyan kis lakásban lakik és…
- Kérlek! - szomorú tekintete láttán úgy érzem, jobb, ha nem erősködöm.
- Megyek, összeszedem a ruháimat. - csak bólint és magába roskad. Mielőtt kilépnék a konyhából, muszáj vagyok valamit mondani neki. - Minden helyre fog jönni! Talán nem most, de később biztosan. - egy félmosoly csak a válasza. Bemegyek a szobámba, előveszek egy nagyobb táskát, ami a nagyobbik szekrényem legalján van.

Lassan kezdem el a ruháimat kivenni, majd beteszem őket a táskába. Reggel még azt hittem, hogy nem lesz ekkora ügy belőle. Hogy majd a szüleim kitalálnak valamit. Erre kiderül, hogy elveszik a lakást, apa ide megy, míg anya máshova. Ráadásul nekem is egy harmadik helyen kell lennem és ki tudja, hogy meddig. Megtörlöm arcom, mivel a könnyeim csak úgy folynak, egészen az államig. Szemeim elhomályosodtak, de a pakolást nem hagyom abba. Megszólal a telefonom csengőhangja. Tudom, hogy fel kellene vennem, de nincs kedvem senkihez. Minden bizonnyal Betti az, aki megtudta már, hogy mi van velem. Nem tudok arra gondolni, hogy örülök, mert vele élhetek, hiszen nem önszántamból teszem ezt. Szeretem Bettit és boldogan lennék vele egy házon belül. De nem ilyen helyzetben. Hallom, hogy valaki kopog a bejárati ajtón, ahogy azt is, amikor az kinyílik. Aztán pár másodperc múlva a barátnőm lép be a szobámba, ami már nem is az enyém. Kérdezés nélkül jön közelebb, aztán átölel. Szinte azonnal viszonzom és elsírom magam. Nem szól semmit, csak hagyja, hogy minden kijöjjön belőlem.

- Segítek, rendben? - pár perc múlva szólal csak meg, amikor érzékeli, hogy lenyugodtam. - Anyámnak már szóltam, hogy kocsival jöjjön el, bár már tud erről, szóval lehet, hogy hamarabb itt lesz, mint gondolnánk. - Minden ruha elrakva, de hátravan még a könyvek halmaza, a füzetekről és egyéb ilyen dolgokról nem is beszélve. - Milyen édes maci. - megtorpanok mozdulatomban és az említett plüssre pillantok. Kezembe veszem és ránézek. Megsimogatom a fejét, aztán lehunyt szemmel egy aprócska puszit hintek rá. Pontosan a szájára. Gergő jut eszembe. De mégis ki más, ha nem ő? Boldog vagyok, hogy betoppant az életembe. Még akkor is, ha nem lehetek vele nyíltan. - Kitől kaptad?
- Valakitől, aki nagyon fontos számomra! - remélem, hogy nem kérdez többet. Válaszolni úgysem fogok.
- Akkor itt ne hagyd! - egymásra nézünk. Bátorítóan pillant rám, amitől egy, szinte alig látható mosolyt küldök felé. Bár talán csak egy grimasznak sikerült.

Minden holmimat bepakoljuk a kocsiba. Betti anyja is segít. Anyától elköszönök. Mindketten sírunk, de igyekszik erősnek mutatkozni. Nem nagyon sikerül neki. Beszállok az autóba, bekötöm magam. Anyámra nézek, egy utolsó mosoly jelenik meg könnyes arcán, a macimat magamhoz bújtatom és igyekszem nem sírni. De persze, nem megy…


Betti szinte körberajong és azt sem tudja, hogy mivel dobja fel hangulatomat. Bár mondom neki, hogy nem kell így viselkednie, de nem hallgat rám. Először nasit pakol elém és javasolja, hogy valami vígjátékot nézzünk. Az anyja kissé lekorholja, amiért ennyire felpörgött. Velem viszont nagyon is kedves. Szívesen látnak itt és addig lehetek, ameddig csak szükséges. Elfogadom, mert mást nem tehetek most. A filmezés mellett barátnőm a tanulást hozza fel, de lelke rá, nincs hozzá kedve. Aztán megemlíti a verset, amit péntekre meg kell írnunk. Neki eddig nem sikerült. Amikor közlöm vele, hogy én már tegnap végeztem vele, mindenképp látni akarja. Nem szeretném, ha elolvasná. A hét utolsó tanítási napján majd megismerheti, de ma semmiképp. Neki viszont segítek, bár elég nehéz, hiszen nincs senki, akinek írhatná.

- Gondolj arra, akit nyáron akartál felszedni. - javaslom neki, miközben a padlón ülök a szobájában. - Írd le az érzéseidet úgy, hogy magad elé képzeled.
- Te is így írtad meg? - mielőtt bólintanék, elgondolkodom. Nem vallhatom be. Nem szerezhet tudomást arról, hogy a tanárunkkal vagyok együtt. Hasra fekszik az ágyán és fejét kezére támasztja. - Vagy arra a személyre gondoltál, akitől a macit kaptad?
- Nem szállsz le a témáról, ugye? - elneveti magát. Naná, hogy nem. Felállok, felmászom az ágyra, majd a hátára, ami miatt kacagásban tör ki. Lehajolok a füléhez és bele suttogok. - Úgysem árulom el neked!
- Ennyire titkos? - óvatosan igyekszik lelökni magáról, de megkönnyítve dolgát, leszállok én. - Egyszer elárulhatnád, hogy kiről is van szó.
- Majd egyszer el fogom. - valamiért sóhajt egyet, aztán visszatérünk a vershez.

Betti verse megszületett, de eléggé poénosra vette a hangulatát. Utána keresett nekem egy szekrényt, amibe együtt rakjuk be a ruháimat. Egyik sem tetszik neki, de közlöm vele, hogy nem is neki kell hordania. Megrántja vállát és tovább segít. Felhozza Szandrát, aki szerinte, mostanában furcsán viselkedik. Nekem is feltűnt pár dolog, de eddig nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Most viszont, ha belegondolok, bízom abban, hogy semmi negatív dolog nem éri. Elég, ha én kerültem rossz helyzetbe. Nem tudom, hogy meddig leszek itt, de ha Betti és a családja nem lenne, fogalmam sincs, hogy hol tölteném az elkövetkezendő napokat. Anya vajon még otthon van? Vagy elment a mamához? És apa? Nem akarok sírni, hisz azzal nem javítok a dolgokon. Hogy őszinte legyek, a mai napon nem akarok már semmit, csak aludni. Vacsora után, bár nem ettem valami sokat, leültünk tanulni egy kicsit. Ezzel is terelve a gondolataimat. Betti csak szenved, pedig magyarázom neki a dolgokat és valójában csak írnia kellene. Elég nehéz vele és később sem fogja megkönnyíteni a helyzetem. Bár, ahogy ő mondja, inkább miatta és a hülyeségei miatt fájjon a fejem. Lefekvésnél még beszélgetni szeretne, így sokáig vitatjuk meg dolgainkat. A pasik, a tanulás, Szandra, a holnapi nap, Gergő. Igen, még ő is szóba kerül, bár inkább csak általa, mert én igyekszem terelni. Kisebb, nagyobb sikerrel. Aztán a sötétben órákig a néma csend marad. Ő elalszik, én a plafont bámulom, amiből sokat nem látok, csupán csak annyit, amennyit a bevilágító fény megenged.


Reggel Betti olyan dologra akar rávenni, amit nem szeretnék. Tudtam aludni. Barátnőmmel egy ágyban feküdtünk és szerencsére nem mocorgott, nem dobálta magát. Így viszonylag jó volt az ébredésem. Makacssága ellen nem tudok sokat tenni, de eszemben sincs egy kihívó ruhát felvenni, hogy egész nap feszengjek benne. Hiába könyörög, nemet mondok neki.

- El sem hiszem, hogy rá vettelek! - úgy vigyorog, mintha nyert volna a lottón. Én csak duzzogok mellette. Egyrészes, csillogó fekete ruha, semmi pánt, vagy valami… A combomat eltakarja, de a térdem felett ér véget az alja. Muszáj voltam magamra kapni a farmer kabátomat, amit be is gomboltam. Úgy dobog a szívem, hogy lassan attól kell félnem, hogy kiesik a testemből. Nem akarom, hogy így lássanak, de nem szállhatok ki a kocsiból, hiszen már úton vagyunk a suliba.
- Ne szólj hozzám! - ő csak nevet, majd telefonját előkapja, hogy készítsen egy képet. - Elég legyen már! - csak legyint és ünnepeli magát, hogy elért egy olyan dolgot, amire, mintha egész életében vágyott volna.
- Azért azt a csizmát felvehetted volna! Ez a sportcipő eléggé elrontja az összképet! - kikapom kezéből a mobilját és kitörlöm a képet. - Ne! Ajj, pedig olyan csini vagy!
- Iskolába megyünk és nem a sztriptízbárba! - egy újabb legyintésre felsóhajtok. Megőrülök tőle!
- Nyáron nem ezt szoktad mondani! - ránézek és mérges szemekkel figyelem. Hát nem igazán hatja meg. - Ugyan már, Bogi! Csak egy nap! Hadd essen ki pár fiúnak a szeme! - képtelen vagyok elengedni egy mosolyt.

Kiszállásnál megragadom táskámat, becsapom az ajtót, persze óvatosan, hiszen nem áll szándékomban Betti anyjának tönkretenni az autóját. Integetés után elhajt, de nem felejti el a lányát figyelmeztetni, hogy figyeljen az órákon. Biztosítottam afelől, hogy megütöm, ha nem viselkedik megfelelően. Magamra kapom táskámat és elindulunk befelé. Ahogy egyre beljebb és beljebb jutunk, úgy kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Minden szem rám szegeződik és ez rettenetesen zavar. Mi is lesz az első óránk? Nem jut eszembe. Megérdeklődöm Bettitől, aki kinyögi, hogy matek. Basszus! Nem akarok most találkozni vele, főleg nem így. Eddig is vert a szívem, de most még inkább rákezdett. Nem segít az a tény sem, hogy Szandra is dicsér. Bemegyünk a terembe, és felkészülök egy szörnyű napra. Tudom, hogy a szüleimre kellene gondolnom és nem arra, hogy a tanárom mit szól majd a ruhámhoz. De őszintén, mit tudnék én tenni? Nincs állásom, tanuló vagyok, így esélyem sincs arra, hogy valahonnan pénzt szerezzek. Idegesen ülök le a helyemre. Az osztályban lévő fiúk csipkelődnek. Milyen szexi vagyok. Hát köszönöm! Nem vagyok erre kíváncsi. Leteszem a táskám és előveszem a matek könyvet, a füzettel és a tolltartómmal együtt. Tegnap tényleg mindent elhoztunk. Aztán… belép Gergő. Köszön, Betti kimegy mellé, hogy teljesítse a rábízott dolgot. Becsengetnek. Fel kell állnom. Körbenéz, nyelek egyet. Mintha a kivégzésemre készülnék, pedig erről szó sincs. Kezd melegem lenni. Aztán rám veti pillantását, ajkai szétnyílnak a meglepettség miatt. Egy sóhaj kúszik ki számból, forróságot érzek arcomon. Nyel egyet. Istenem… Csak ezt ne! Ne reagáljon rám így! Mellkasom megemelkedik, aztán lesüllyed. Betti elkezdi a szöveget, amivel elterelődik Gergő figyelme rólam. A szívem ettől függetlenül dübörög tovább. Körbe kellene néznem, hogy hogyan reagálnak a többiek, de nincs elég bátorságom ehhez. Alig várom, hogy leülhessek.