Csende

Amikor még élt a mamám, elmesélt nekem egy történetet. A napról és holdról szólt, akiknek szerelme messze felülmúlt mindent, amit el lehet képzelni. Azonban voltak, akik mindenképpen azon mesterkedtek, hogy kettejüket össze ugrasszák. Ennek persze oka is volt, hiszen hatalmi harcban volt a két oldal. Ennél többet sosem mondott, aztán elhagyott minket. Egészen addig nem foglalkoztam a holddal, amíg egy éjszaka nem ébredtem arra, hogy valami hihetetlenül égeti a bőrömet. Pontosabban a csuklómat. Egy hold motívum. Amikor a családomat fagattam erről, nem nagyon akartak beszélni. Dühös voltam, mert úgy éreztem, hogy nem avatnak be semmibe. Elszöktem egy olyan helyre, amiről néhai mamám írt. Egy régies ház a város szélén, melyet a növény, szinte teljesen beborított. Amikor az épülettel szemben álltam, úgy éreztem, hogy semmit sem fogok tudni kideríteni egy olyan helyen, ahol már semmi sincs. A könyvben az volt, hogy rengeteg titokra derülhet fény, ami teljesen megváltoztatja az életem. De nem volt ott semmi, így hazatértem. A naplót elrejtettem a szekrényem mélyére és úgy döntöttem, hogy nem veszem elő többé.

Régebben ártatlan külsővel mentem ide-oda. A hajam akkor is fekete volt, de nem kócos hatású és a frufrum sem lógott szemeimbe. Olyan ruhákban jártam, amikben bárki megtudta volna állapítani, hogy nemesi családból jöttem. Az épülethez tett látogatásom után lázadni akartam. Haragudtam mindenkire, aki körbevett, mert soha senki sem mondta el, hogy mi van a csuklómon. Hogyan került oda? Mindenki csak hallgat. Elegem lett, de már nem láttam értelmét, hogy ismét lelépjek. Helyette mást találtam ki. Piercingek. A szemöldököm végébe, az orromba. Gondoltam arra is, hogy a nyelvembe is rakatok, de annyira merész már nem vagyok. A hajamat is megcsináltattam és valamiért a fekete ruhákhoz kezdtem el kötődni. Mondanom sem kell, a suliban furcsa szemekkel néztek. Egyesek még féltek is. Nem értették, hogy az igényes lányból, hogyan lett olyan, akiről szinte üvölt, hogy lázad a világ ellen. Nem mondhattam el senkinek. Még a szüleimet is kihagytam. Egyedül maradtam az érzéseimmel. Jó ez így.

Aztán betoppan az osztályomba ez a lány és valami olyan érzést hoz magával, amit megmagyarázni nem tudok, de abban biztos vagyok, hogy ő az enyém. Leül mellém és a világ legédesebb mosolyát villantja rám. A lélegzetemre figyelnem kell, hiszen nem akarok idő elött elhalálozni. Megmagyarázhatatlan érzés húz hozzá. Nem is ismerem, mégis olyan, mintha mindig is láttam volna. Mintha az életem része lett volna eddig is. Pedig ez nincs így. A testemre is hatással van, de nem adhatom senki tudtára állapotomat. Orromon kifújom a levegőt és nem foglalkozom a lánnyal, aki mellettem ül és úgy ragyog, akár a nap. A táblánál magyarázó férfira nézek. Monoton hangja miatt mindig is úgy éreztem, hogy elalszom. Ez most sem lenne másképp, de megérzem kezét karomon. Azonnal szemeibe bámulok, de basszus, bár ne tettem volna! Eddigi kék szemei most olyanok, mintha sárgák lennének. Nem is, inkább olyan, mint az arany. Ha most lenne valami a kezemben, kiesne onnan a döbbenettől, amit kivált belőlem. Hevesen kezd verni a szívem, bár nem tette ezt eddig is? Csak a gondolataimat másfelé terelem. Nem veszem le róla tekintetem, de kezemet felemelem. A tanár kérdez, hogy mégis mit akarok. Csak annyit mondok, hogy az új padtársam nem érzi jól magát és engedjen ki minket. Bólintása után mindketten felállunk és elhagyjuk a termet. A mosdónál állít meg és jelez, hogy menjünk be oda. Úgy gondolom, jobb lenne elmenni az iskola orvosához, de ő ragaszkodik a vécéhez. Vonakodva ugyan, de bemegyek vele oda. Bezárja maga mögött az ajtót.

– Csókolj meg! - ledöbbenek kérése miatt. Mit tegyek? Miért? Nem értem. Mit akar? Kipirult arcára nézve, ismét elfog a vágy. Ajkamba harapok. - Ne csak állj ott! - megdermedek. - Csókolj már meg! - Aranyló szempárja valami meseszép. Teljesen elvarázsol. Odalépek hozzá, megragadom kezeit és ajkainkat összetapasztom. Nyelve azonnal számba hatol és úgy csókol, hogy érzem, ahogy egy nyálcsík kifolyik a szám szélén. Nekilök a falnak. Jobb kezét a nyakamra teszi és megszorítja, amire szemeim kipattannak és remegő testtel, ijedt arccal figyelem őt. - Mi a francot művelsz velem?

– Én… - Szorítását fokozza, amitől kénytelen vagyok újra lezárni tekintetem.

– Miért vagy rám olyan hatással, amitől azt érzem, hogy ellenállhatatlanul akarlak? - próbálom megrázni fejem, de nem nagyon sikerül. Cuppog egyet, aztán elenged. Levegő után kapkodom és térdeimre huppanok. A kemény padló miatt ez fáj. - Nem értem, hogy miért van ez, de dühítő! - felnézek rá. Szemei még mindig arany színben izzanak. - Fogalmam sincs, hogy mi van a szemeimmel. Eddig nem volt ezzel gondom, csak gyerekkoromban. Akkor is azért, mert valami olyasmi történt, ami… - Hirtelen hallgat el, aztán dühös szemekkel néz. - Miért is akarom elmondani?

– Nem… nem tettem semmit veled - lassan talpra állok és csak most tűnik fel, hogy alacsonyabb nálam. - Bántani sem bántottalak. Veled ellentétben.

– Eszemben sincs az, hogy bocsánatot kérjek! - Most erre hogyan reagáljak? Inkább csak megrántom vállam. - Valamit viszont tenned kell! - szemére mutat.

– És mégis mit? Mit vársz te tőlem? - Idegesnek kellene lennem, de nem tudok. Sőt, furcsa, de nyugodtnak érzem magam. - Azt sem tudom, hogy miért is foglalkozom veled. Főleg az iménti eset után.

– Ötletem sincs, hogy mégis mit várjak tőled! De kezdened kell ezekkel valamit! - Zavar, hogy tovább erősködik. Bár tudnám, hogy minek képzel engem.

– Nem vagyok varázsló, Ivola! - morcos tekintete kissé vicces, de nem hiszem, hogy most alkalmas lenne nevetni. - Nem tudom, hogy miért nekem kell tennem valamit. Nem is ismerjük egymást!

– Fenébe! - A tükörhöz sétál és onnan figyel engem. Tényleg szép lány, nagyon is szép, de a természete már kevésbé. Zsebre dugom kezeim és várok. Hogy mire, azt nem tudom. Lehunyja szemeit, vesz egy pár mély levegőt, amit nem felejt el kifújni. Pillantását rám veti, de továbbra is a tükrön keresztül. Még mindig arany. - Mit csináljak? Nem mehetek így vissza a többiek közé! - törékeny hangja miatt megenyhülök.

– Amikor bejöttünk ide, miért kértél arra, hogy csókoljalak meg? - felém fordul, de csak megrázza fejét. Nem tudja. - Hm. A teremben te érezted, hogy valami összeköt minket? - bólintást kapok. - Nem vagyok egy zseni, de mi van, ha a szemednek ehhez van köze? - meglepődő tekintete igazán aranyos. Közelebb lépek hozzá egészen addig, amíg előtte nem állok. Felnéz rám, bár csak egy fél fejjel kisebb.

– Most meg fogsz csókolni? - Kérdésébe beleborzongok és ismét érzem azt, amit korábban is. Fel vagyok tüzelve és annyi mindent tennék vele. Arca kipirult. Kezesbárány lett, pedig korábban teljesen másképp viselkedett.

– Csak, ha akarod! - ajkaink épphogy összeérnek.

– Akarom! - Több sem kell nekem. Úgy csókolom, mintha mindennap ezt tettük volna eddig is. Megérzem kezeit derekam körül, így merészkedem én is arra, hogy megérintsem. Lágyan simítom kezem arcára. Jobb karom hátára csúszik, hogy közelebb vonjam magamhoz.

Ez az egész pár percig tart, aztán eltávolodik. Amikor egymásra nézünk, a szeme ismét ragyogó kék. A tükör felé fordul és már arra számítok, hogy mosolyt fogok látni, de arca nem örömet sugároz. Sokkal inkább dühöt. Nem tudom ezt hova tenni, így javaslom, hogy menjünk vissza az osztályba. Már nem kell aggódnia, nem láthat senki olyat, amit nem láthatnak. Kilépünk a mosdóból és viszonylag lassú léptekkel haladunk. Nem szól hozzám és én sem hozzá. Talán nincs mit mondanunk egymásnak. Tekintve, hogy mi történt az imént, másképp gondolom. Érdekelne, hogy miért változott meg. Nem csak a szeme, a viselkedése is. Gondolom, egyszer majd csak kiderül.


Ivola

Egy nap majd találkozni fogok valakivel, aki megváltoztat és hatással lesz a képességeimre. Egy olyan személy, akit gyűlölnöm kellene, de ha hihetek annak a könyvnek, akkor ő lesz életem szerelme. Egy olyan ember, akiért élek és halok. Mindig azt hittem, hogy egy jóképű fiú lesz az. Ehelyett egy fekete hajú, buta képű lány, aki még csak nem is szép. Amikor gyerek voltam, a szüleim sokat titkolóztak, de mindig is éreztem, hogy van valami, amitől különlegesebb vagyok, mint a többi ember. Még akkor volt esélyem megismerni egy olyan férfit, akiért valamilyen indok által odavoltam. A szemem azon a napon vált olyanná, mint az arany. Ő meg akart ölni, és azt vágta a fejemhez, hogy az ellensége vagyok. A szüleim védtek meg és megparancsolták, hogy soha többé ne álljak szóba azzal az alakkal. Azt is mondták, hogy kerüljem azt a személyt, aki erős érzéseket vált ki belőlem. Ha ez nem sikerül, szóljak nekik és intézkednek. Akárhányszor kérdeztem őket, soha nem mondtak semmit. Tele vagyok kérdőjelekkel és ez bosszant. Az az iménti csók is. Szinte lángolt a testem közben. Egyfajta zubogás ment végbe bennem. Nehéz lenne megmagyarázni, de bármilyen érintést elviseltem volna tőle. Mindezt úgy, hogy a nevén kívül semmit sem tudok róla. Elvileg, ha kialakul köztünk valami, olyan dolgot hozhatunk létre, ami sokaknak nagyon nem tenne jót. A családomnak nem mesélhetek erről, különben lehet, hogy Csende elköszönhetne az élettől. Nem fogom senki halálát sem előidézni. Mérhetetlen bűntudatom lenne és mivel elképzelhetetlen érzések fűznek hozzá, talán azzal olyan dolog történne, amire nincs magyarázat. Előttem sétál. A ruhái feketék, haja olyan, mintha kócos lenne, de úgy lett levágva. A frufruja enyhén szemeibe lógnak. Barna tekintete, mégha nem is láttam sokat, de… annyira szépek. Kicsit széles a válla, de mégis lányos. A járásából is megmondja bárki, hogy nem fiú. És én őszintén örülök, hogy nem az. Nem tudnám kezelni az ellenkező nemet. Amilyen srácokat látok manapság, attól kellene rettegnem, hogy mikor akarna a magáévá tenni. A hideg is kiráz arra a gondolatra, hogy valakinek a micsodája bennem legyen és mozogjon. Undorító!

– Csende! - hirtelen szólalok meg, még magam is meglepve. Felém fordul. Tekintete kíváncsiságot sugall. - Sajnálom, amit a mosdóban tettem! Csak… nem is tudom…

– Semmi baj! - megrántja vállát. - Bár remélem, hogy máskor nem történik meg - megrázom fejem. Bűnbánóan nézek fel rá. Ajkai olyan hívogatóak. Vajon milyen lehet, ha…

– Basszus! - hirtelen térek észhez. - A szemed. - Francba!

– Nem megyek vissza! - kijelentésemre kuncog egyet. Idegesítő! Bosszantó! Felforr a vérem és olyan, mintha menten felgyulladnék. Korábban még sosem éreztem, még csak ehhez hasonlót sem. Ez nem az, amit az egyszerű emberek élnek át. Másról van szó, teljesen másról. Lassan kezdem megérteni. Ő lesz az a valaki, aki hatással van rám. Azért érzem ezt, mert ő is más. Gyűlölnöm kell, mert nem tehetek mást. Mégis… mégis az ellenkezőjét érzem. Ökölbe szorítom kezeim.

– Még messze a csengetés ideje - Miért suttog? -, szóval… ha akarod - zubog a vérem, érzem, hogy a szemeim izzanak. Senki sem lenne képes arra, hogy lenyugtasson. Kizárólag csak ő. Ő, aki kötődésben áll a holddal, míg én a nappal. De hogy miért van ez, nem tudom. A képességem olyan, amivel árthatok másoknak. Sosem tettem meg, csak olvastam róla. Az övé pedig az, hogy lenyugtat, bármilyen módon. Vajon ennek tudatában van?

– Tedd meg! - nem hezitál, azonnal összeér a szánk. Ahogy megérzem nyelvét, valami hihetetlen nyugalom járja át minden porcikámat. A korábbi izzás lassan és fokozatosan kezd alábbhagyni. Megnyugszom, aztán eltávolodom. Nem tekintek szemeibe. Félő, hogy ismét bajban leszek. Mindez miatta. Kerülnöm kellene őt. Megkerülve megyek az ajtóhoz, kinyitom és belépek. A tanárnak csak annyit mondok, hogy már jól vagyok. Helyet foglalok és nem törődöm Csendével.

Az első szünetben páran odajönnek az asztalomhoz és kérdezősködni kezdenek. Honnan jöttem, miért ilyen a hajam, mi volt a bajom. Egy mosollyal arcomon igyekszem hamis válaszokat megadni. Annyiból jó ez a szituáció, hogy nem a padtársammal kell foglalkoznom. Azonban zavarnak. Úgy nőttem fel, hogy kerülnöm kellett az embereket. Magán tanáraim voltak, egészen mostanáig. Nem tudom, hogyan kezeljek másokat. Nincs is szükségem arra, hogy tudjam. Magányosnak születtem, hála annak az átkozott képességnek. Amikor csengetnek, mindenki visszaül a helyére. Késztetést érzek arra, hogy sóhajtsak egyet, így meg is teszem. Hosszú lesz ez a nap.


Anyám vár a gimi épülete előtt. Kérdés nélkül szállok be. Miután bekötöm magam, érdeklődik, hogy hogyan telt életem első iskolában töltött napom. Semmiképpen sem beszélhetek Csendéről. Nem rossz lány, így nem akarhatok neki rosszat. Csak annyit mondok, hogy jól telt. Az osztálytársaim sokat kérdezgettek, de ennyi. Az út alatt nem is beszélünk. Nem faggat másról, de van egy olyan érzésem, hogy sejt valamit. Sosem fogja elárulni, mert apámmal együtt, soha nem mondanak el semmit. Egyetlen gyermeküknek sem segítenek, mert úgy gondolják, hogy soha sem fog a sors elém rakni valaki olyat, aki fejfájást okozna nekik. Pedig, ha tudnák… De nem jöhetnek rá. Otthonomba belépve a szobámba megyek. Fehér, tégla mintás fal. Az ágyam fölött egy nap motívum, ami narancssárga és arany keveréke. Az ajtómmal szemben egy nagyobb ablak, melyen egy átlátszó függöny van, ami majdnem leér a földig. Csipkeszerű és virágok vannak benne. Van egy szekrénysor, aminek közepén egy tévé van. Nem épp egy álomszoba, de hozzám tartozik, leginkább a nap miatt. Táskámat a székre teszem, amit tegnap az ágy mellé helyeztem, mivel kis szekrényem nincs, amire pakolhatnék bármit. Nem vagyok fáradt, de szükségem van arra, hogy kikapcsoljam az agyam. Semmi esetre sem gondolhatok arra, hogy mi volt ma. Ha mégis, akkor kiváltja belőlem azt, amit nem kellene és nincs itt, hogy lenyugtasson. Kaptam házikat, talán, ha azokkal foglalkoznék. De hogy őszinte legyek, nem sok kedvem van hozzá. Lábaimmal lehúzom a cipőt magamról, aztán felfekszem rendesen az ágyon, lehunyom szemem és hagyom, hogy elaludjak.

Egy erdő közepén vagyok, miközben valakinek a nyaka köré fonom kezem. Nem érzek semmit. Se szívdobogás, ami áldozatomból jön, sem azt, hogy mit érzek én. Csak szorítom és szorítom. Aztán szeme találkozik az enyémmel. Csende…

Hirtelen ülök fel. Mi volt ez az álom? Miért akarnám megölni őt? Igaz, hogy a mosdóban tettem valamit vele, de nem ártanék neki. Megdörzsölöm arcom, aztán kiszállok ágyamból. Kitekintek ablakon és látom, hogy már sötét van. Mennyi lehet az idő? Úgy döntök, hogy lemegyek a nappaliba. Két emeletes családi házban élünk. Az én szobám az emeleten van, míg szüleimé lent. Senki sincs itt. Bekapcsolom a tévét és leülök a kanapéra. A tévés szekrényen van egy óra. 11 óra 20 perc. Sokat aludtam, így nem is érzem fáradtnak magam. Lépteket hallok, majd leül mellém.

– Valami baj van? - Anyám az. Nem nézek rá. - Álmodtál valamit, ami felkavart?

– Igen. De nem akarok beszélni róla - sóhajt egyet, megérinti karomat.

– Ha bármi van, feltétlenül mondd el! Ne tarts magadban semmit sem! Tudod jól, hogy nem vagy egyedül! - szimplán csak bólintok. Elenged és magamra is hagy.

Nem. Nem fogok beszélni senkinek sem Csendéről. Ezt magamban kell tartanom. Inkább az ő érdekében, mintsem az enyémben. Bár nincs okom arra, hogy védjem őt. Nem is ismerem és semmit sem számít, hogy kétszer is lenyugtatott. Ha ő nincs, akkor gondom sem lenne. De van és túl közel hozzám. Nem fogom menekülőre, de távol kell magamtól tartanom.


Egymással szemben állunk a bejárat előtt. Anyám már elhajtott, így nem láthatja, de én igen és nem örülök. Egyikünk sem mozdul. Mérges szemekkel vizslatom, míg ő teljesen nyugodt. Idegesít, hogy nem érez úgy, ahogy én. Csak én kínlódom? Utálom! Felemeli bal kezét és int nekem. Nem viszonzom. Elfordítom arcom, aztán úgy döntök, hogy bemegyek. Megragadja karom, így muszáj vagyok ránézni.

– Mit akarsz? - kirántom kezem. - Hagyj békén! Nem akarom, hogy közöm legyen hozzád!

– Nem tudom, hogy mivel ártottam neked, de veled álmodtam és nem volt valami jó - szemeim kikerekednek. Hogyan? - Nos, hogy is mondjam… Nem volt túl kellemes.

– Akármi is volt az az álom, felejtsd el! - Szomorú tekintete miatt kellemetlenül érzem magam. Táskámat megigazítom vállamon. - Nem tennék olyat, szóval nyugodj meg! - kezeit bedugja nadrágjának zsebébe. Vajon miért látom olyannak, mint aki határozott kisugárzással rendelkezik?

És vajon, miért tetszik ez nekem ennyire? A szívem elkezd hevesen verni. Nem fogom nyugtatgatni, mert tudom, hogy felesleges lenne. Szemeibe nézek, melyek a legszebb barna színben tündökölnek. Hazudnék, ha azt gondolnám, hogy nem tudom, hogy miért van ez, mert nagyon is tudom. Utálom, hogy ezeket érzem. Közben még csak 2 nap sem telt el. Ha nem lenne olyan életünk, mint ami most van, akkor egymásra sem néznénk. Elsétálnánk egymás mellett a folyosón és élnénk hétköznapi életünket. Azonban az a helyzet, hogy egymás ellenségei vagyunk, és mégsem. Félek, mert ha komolyan összegabalyodunk, mindketten veszélyben leszünk. Az a gondolat, hogy távol legyek tőle… talán nem tetszik. Magam sem tudom. Számtalan kérdésem lenne, de tudom, hogy választ nem kapok majd. Csak akkor, ha magam járok utána. Ehhez pedig kell Csende is. Ha akarja, ha nem.

– Ha megkérlek valamire, eleget teszel kérésemnek? - kérdő pillantása miatt folytatom. - Talán neked sem idegen mindaz, amit egymás iránt érzünk. Tudom, hogy létezik olyan, amit szerelem első látásra dolognak neveznek. Köztünk nem ez van - tartok egy kis szünetet. Lassan forróság járja át testem. Tudom, hogy mi következik, ha gondolkodni kezdek kettőnkről, de muszáj vagyok beszélni. - Ha arra gondolok, hogy hozzád érek, úgy érzem, hogy menten felgyulladok. - Nem éppen ez a szó a megfelelő. - Vagyis… hogy is mondjam…

– Ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy hozzám érj - meglepődötten nézek rá. Aztán persze leesik. Ugyanúgy érez. - Ha valakik egymásba szeretnek, amikor először pillantanak egymásra, az más. - Örülök, hogy nem nekem kell ezt kimondani. - Veled ellentétben én nem azt érzem, hogy lángra kapok. Épp ellenkezőleg, nyugodt leszek. Furcsa, mert általában ki lehet hozni a sodromból, de a közeledben ez nem így van. Az most mellékes, hogy szívesen érintenélek meg, mindegy, hogy hogyan és hol. - ajkaim szétnyílnak. Olyan bátran mondja ki, hogy mit tenne. Nekem ez nem megy, de le sem tagadhatnám, hogy ugyan úgy vagyok ezzel. Egy sóhaj bukik ki számon. Váratlanul ér, hogy közelebb lép. - A szemeid…

– Tudom. Még szerencse, hogy külsőleg csak ennyi van. Belülről már lángolok - kezei arcomra simulnak. - Úgy képzeld el, mint a napot, amiből néha kicsapódnak a… - Nem hagyja, hogy befejezzem, ugyanis mohón tapad számra a sajátjával. Nem ellenkezem. Már csak a szemem miatt sem tehetem meg. Úgy érzem, annyi minden áll még előttünk. Rengeteg kérdésünk lesz és biztos vagyok benne, hogy veszélyes útra tévedtünk. De talán, ha egy nap egymásba szeretünk, kitartóak leszünk.