Bogi
 

Kissé idegesen állok a sorban, ami az óriáskerékhez vezet. Arról volt szó, hogy ez egy randi lesz, de persze, hogy nem jön el. Arra gondoltam, hogy végre szerelmet vallok neki, de megint ugyanaz. Talán érthető, ha arra gondolok, ez egy egyoldalú érzés. Nem lenne nekem fontos, ha tudnám, ez az izé örökké itt marad. De ideiglenesen tették ki, pár napra. A városom nem éppen az a hely, ahol ilyen érdekességek lennének. A nagy tömeg elég beszédes, de Robi sehol. Előkapom telefonom és megkeresve számát, tárcsázni kezdem. Az előttem lévők már ülnek is fel az üres kabinba, én meg itt toporgok. Nem veszi fel, lenyomom. A csudába már!

– Te egyedül vagy? - kérdezi a srác, aki a jegyeket veszi el és beállít ezt-azt a gépnél. - Ne értsd félre, de kétszemélyes, szóval… - Értem. Húzzak el. Csak megrázom fejem és kiállok a sorból. Felmordulok és nem érdekel, ha hallja bárki is.

Elegem van, hogy folyton átveri a fejem és én mindig megbocsátok neki. De ezúttal nem így lesz. Szeretem, de nem vagyok vezethető az orromnál fogva. Még ma véget vetek ennek! Ha kell, egy kicseszett üzenetben. Elindulok a vattacukros felé, ahol egy férfi áll a barátnőjével, vagy feleségével. Tök mindegy. Boldogok. Jó nekik. Miután elmennek, kérek egy epreset. Fizetés után kissé félre állok. Sokan vannak itt. Egy újabb nyári rendezvényt hoztak be Tatabányára. A sörfesztivál után tartják meg. Talán öt hét elteltével. Persze itt is van sör, de a mostani szenzáció az óriáskerék, amit én tuti kihagyok. Sóvárogva nézem a kereket. Nem akarom sajnáltatni magam, csak szeretnék boldog lenni. Ez akkora nagy baj? Az eladó szól, hogy elvehetem a cukromat. Amint a kezembe kerül, meg is kóstolom és örömmel konstatálom, hogy ez csak az enyém. Meglátok egy padot és leülök. Mégiscsak kényelmesebb ülve enni. Nyár van, és nagyon meleg. Kétrészes babakék ruhaszettemnek köszönhetően nem is érzem úgy, hogy meg akarok olvadni. Hajamat lófarokba kötöttem. Egy szandált választottam, ami fehér, a körmeim ugyanilyen színben pompáznak. És hogy tudjam hova pakolni a cuccaimat, egy oldaltáskát vettem magamhoz. Azt hittem, hogy tökéletes lesz ez a nap, de egyedül majszolom a rózsaszín vattapamacsot. Ha most itt lenne, szórakozhatnánk egymással úgy, hogy minél ragacsosabb legyen a másik. De ehelyett… mindegy is. Majd talál egy jó kifogást, ahogy mindig is.

Az utolsó falatnál már érzem, hogy tele vagyok. Pedig eljátszottam a gondolattal, hogy megeszek még egy hamburgert. Talán majd máskor. Csilingel a telefonom, de nem veszem elő. Megnyalom az ujjaimat, a pálcát pedig kidobom a mellettem lévő kukába. Felállok és előkaparom a telómat. Csak egy üzenet. Robi az és azt írta, hogy bealudt. Szörnyen másnapos és inkább kigyógyítaná magát.

– De már lassan hat óra! - durmogom az orrom alatt. Menjen a fenébe! Miért áldozom rá az időmet? Két évig hülyített, de ennek most vége! Elegem van! Ocsmány dolognak tartom, ha valaki üzenetben szakít, de ahogy viselkedett velem ennyi idő alatt. Nos, nem érdemel mást.

Csupán annyit pötyögök be, hogy elegem van belőle. Legyen vége és felejtsen el. Mondjuk úgy, örökre. Elküldöm, lenémítom a telefont. Tuti hívni fog. Bedobom a táskámba és már rezeg is. Elindulok a dodzsem felé. Itt egyedül is ellehetek. Fizetek egy kört. Mivel még bent ülnek és vezetnek mások, így várnom kell. A zene hangosan üvölt, de ez ilyenkor megszokott. Egész klassz, így nem zavar. Sokan olyan vidámak és senki sincs egyedül, csak én. Sebaj. Jól fogom érezni magam és pont! Lassan állnak le a járművek. Vannak, akik türelmetlenül rohannak, hogy elfoglalják a kocsikat. Valaki kissé meg is lök, de nem reagálom le sehogy. Viszont, mikor körbenézek, csak egyetlen szabad autót látok. Odamegyek hozzá, de megállok közvetlenül előtte, mert más is erre pályázik. Dilemma…

– Öm… ha ide akarsz jönni… - kezdem én, de megrázza fejét. - Akkor mehetek vele?

– Bocsi, srácok! Döntenétek? - Ez ma már a második, hogy rám szólnak. - Szeretnénk indítani. - A férfira pillantok, aki rám. Ajkamba harapok és gyorsan beülök, de ő sem hagyja magát.

– Mi a fene? - kérdezem ingerülten. - Azt hittem, az enyém lehet! - Bedugja az érmét, megfogja a kormányt. - Várjál már! - megkapaszkodom. Hát innen már nem szállhatok ki. Mi baja van ennek? Önző!

– Csak kapaszkodj! - Teszünk egy kanyart és kikerülünk, akit csak lehet. Izgulok, de a dodzsemnek nem ez a lényege? Egy újabb kanyar után nekünk jön valaki, amitől felsikítok és elnevetem magam.

Könnyes a szemem a sok nevetéstől. Kiszállok és gyorsan lefutok a földre, csak hogy ne szóljon rám ma már senki. Kissé körbefordulok, hátha meglátom azt a férfit. Csak megköszönném neki, de nem látom sehol. Kiszökik belőlem egy sóhaj. Mindegy. Azért jól éreztem magam. Remekül vezet, de voltak olyanok, akik szándékosan jöttek nekünk. Valamiért úgy érzem, hogy éhes vagyok. Jöhet az a hamburger! A hozzám legközelebbi büféshez lépek és pont állnak előttem, így van időm elővenni a pénztárcámat. Érzem, hogy rezeg a telefon, de továbbra sem érdekel. Ha akar valamit, tolja ide a pofáját!

– Kicsit gyorsabban nem tudnál dönteni? - A nő eléggé idegesnek tűnik. - Elég sokan vannak a hátunk mögött. - Rám pillant és elég érdekes arcot vág. Kérdőn nézek rá. Mi baja van ennek?

– Ha türelmesebb lennél, akkor nem vacakolnék állandóan ennyit! - Ismerős a hangja. Pedig csak egyszer szólt hozzám, de ez az a férfi, akinek jövök egy köszönömmel. Az élményért. - Te nem akartad a dodzsemet sem. - A csaj összefonja karjait mellkasa előtt.

– Persze, mert előre rohantál, aztán… - Megint rám néz, de már undorral. Na álljunk csak meg! Engem nem fog ebbe belekeverni! Megkocogtatom a pasija vállát, aki felém fordul, miközben a pénz a kezében. Gondolom, éppen fizetni akar.

– Nem rám tartozik, hogy mi van kettőtök között, de boldog lennék, ha nem vonnátok bele! Egyébként meg… - a férfira nézek. - Köszönöm a dodzsemes kalandot! Jól éreztem magam!

– Ha bátrabb lennék, még egy puszit is nyomnék az arcára, de van egy olyan érzésem, hogy ma veszekedni fognak. Jobbnak látom, ha kihagyom a kaját. Inkább lelépek.

Nem érzem magam fáradtnak, de unatkozom. Hazamenni azonban még nem akarok. Előveszem a telefont. Tíz új üzenet és húsz hívás. Te jó ég! Nem nagyon akarom megnézni. De a vele való beszélgetést nem fogom megúszni. Kicsit több mint egy hónap van még a suliig. Néha magam sem tudom, hogy hiányzik-e, vagy sem. Robival ott ismerkedtem meg, még az első évemben. Tizenöt évesen persze, hogy szerelembe estem. Jól néz ki, de ennyiben ki is merül mindaz, ami pozitív. A suli legmenőbb pasija, hát hogyne… Minden hétvégén bulizik, leissza magát és a szülei előtt csak azért nem bukik le, mert nem otthon alszik. Hihetetlen, hogy képes voltam vele lenni. Lassan tizennyolc leszek, váltani akarok. Egy olyan kapcsolat kell, amiben szeretve vagyok. Amiben nem csak üres szavak járnak nekem. Tudom, még fiatal vagyok, de vannak ambícióim és ebbe nem fér bele egy link srác. Leülök a padra, keresztbe vetem lábam és hátradőlök. Sóhajtva foglal helyet mellettem valaki. Amint rápillantok, visszafojtok egy nevetést. A tarkóját fogja és maga elé mered. Azt hiszem, nem kellene nevetnem, mert nem áll jól a szénája, de ez már a sokadik alkalom ma, hogy összefutunk.

– Minden rendben? - kérdezem puhatolózva. - Bocsi, hogy beleszóltam!

– Ugyan! - Kiegyenesedik és felnéz az égre, mintha lenne ott valami. - Már egy jó ideje ez megy. Mindenen összeveszünk. - Kissé előredőlök, lábaim egymás mellett. Kezeimmel pedig a padon támaszkodom. Őt figyelem. Ismét sóhajt, előrehajol és kezeibe temeti arcát. - Mindig mindent csak elrontok. - hümmögök egyet.

– Nem vagyok szakértő, de minden dologhoz két ember kell, nem? - Rám pillant. Úgy látom rajta, hogy érdekli, így bátran folytatom. - Ha valaki szakítani akar, akkor annak oka van. A másik is tett érte, hogy így legyen. De ha gond van, azt meg kellene beszélni. - Ezt pont én mondom…

– Ja, beszélni kellene. - Erőltetett mosoly jelenik meg arcán. - De már annyit beszéltünk, hogy belefáradtam. - Összekulcsolja kezeit és előre mered. - Ne haragudj! Nem akarom egy idegenre tenni a terheimet.

– Ó, emiatt ne aggódj! - jobb kezemmel megtörlöm a bal vállamat, mintha lenne ott valami. - Ez volt a te gondod. Lesöpörtem. - Elneveti magát, aztán megrázza fejét, de a mosolya nem hervad el. Észreveszem az óriáskereket és érdekes ötletem támad. Körbenézek, de sehol sem látom azt a nőt és persze Robit sem. - Figyi! - Rám néz. - Lenne kedved felülni arra? - A kerék felé mutatok. Homlokát ráncolva néz rám. - Na! - Kérlelő szemekkel figyelem. Ismét elneveti magát. - Egyébként is, a dodzsemet lenyúltad előlem. Ennyi jár nekem! - Felállok és felé nyújtom jobb kezem.

Tudom, hogy erőszakos vagyok, vagy rámenős. Van, aki azt gondolja, hogy az ilyen dolgokkal csak rámászom egy másik nő pasijára. De ez nem így van. Szeretem jól érezni magam és a környezetemre is hatással akarok lenni. Nem akarok a következményekre gondolni, a pillanatnak szeretnék élni. Ha ez bűn, hát sajnálom. Feláll, zsebre dugja kezeit, de int a fejével, hogy mehetünk. Én mosolyra húzom szám és az óriáskerékhez sétálunk. Útközben megtudakolom a nevét. Gergő. Valamiért úgy érzem, illik hozzá.

– Én Boglárka vagyok, de jobb szeretem a Bogit! - beállunk a sorba. - Szeretem a nevem, de a Bogi olyan vidám hatású. Legalábbis így gondolom.

– Van benne valami. - Amióta beszélgetünk, elég sokat mosolyog és bevallom, tetszik. - És mit tanulsz?

– Nos, nincsenek nagy terveim, de egyelőre mérnöknek készülök. Aztán majd alakul valamerre az életem. - pár lépést teszünk előre. - Te mit dolgozol?

– Tanár vagyok. - Ó! Mennyire jó lenne, ha az én sulimba jönne. - Szeretem, de néha soknak érzem. - Kérdőn nézek rá. - Vannak diákok, akik túl makacsok és nem lehet velük bírni. - Bólintok. Robi is ilyen.

– Abban az esetben beírsz nekik pár rossz jegyet és máris kis angyalok lesznek. - Felnevet. Élvezem, hogy jól érzi magát a társaságomban. Teszünk előre még pár lépést és látom, hogy mi leszünk a következő páros, akik felülhetnek erre a hatalmas kerékre. Na jó, ez azért túlzás volt. Ez mégsem a London Eye. - Egyébként, ültél már ilyenen?

– Igen, csak az Londonban volt. - Megragadja kezem, aztán maga után húz. Bezáródik a fülke ajtaja és egymás mellé ülünk le. Elnevetem magam viselkedésén.

– Ez aranyos volt! - ránézek. - De most már elengedheted a kezem. - Eleget tesz kérésemnek és átül a másik oldalra. - Egész jó lezárása lesz ez a napomnak - lágy mosollyal nézek rá. Hátradől, amennyire csak tud és ő is engem figyel. Egy sóhajjal nézek ki az ablakon. Ha helyettem most Betti lenne itt, már rég smárolnának. Imád rámászni a nős pasikra. De én nem ő vagyok. Szeretem azt a libát, bár párszor már vertem a fejét emiatt. Nem hallgat rám. De talán megjön az esze. Majd egyszer.

– Az én napomnak meg ez lesz az egyetlen jó élménye. - Felé fordítom fejem. - Ha a dodzsemet nem veszem számításba. - Hirtelen mered maga elé és a korábbi vidámság eltűnik. - Pár évvel ezelőtt még azon gondolkodtam, hogyan kérem meg a kezét. Ma meg… már bánom, hogy…

– Hé! - kissé előre dőlök és egyenesen a szemeibe nézek. - Nem kell csak azért együtt lenned valakivel, mert sajnálod. Vagy csak azért, mert megszoktad a jelenlétét. Akkor legyél vele, ha szereted és boldoggá tesz már csak azzal is, ha látod. - Nyel egyet. - Két évig foglalkoztam egy olyan fiúval, aki meg sem érdemel. Ma vele kellene lennem. Randink lett volna.

– Sajnálom! - Megrázom fejem.

– Én nem - előrébb merészkedek az ülésen és egész közel vagyok hozzá. - Jól érzem magam és nekem most csak ez számít. Mindkettőnknek pocsék a kapcsolata. Talán ezért értjük meg jól egymást. De ebben nincsen semmi rossz.

– Persze. Igazad van. - Vajon feltűnik neki, hogy egész pici kell és ajkaink összeérnek? Krákog egyet és hátradől. Észrevette. Ezen elnevetem magam és visszacsúszom helyemre. Nem akarom cukkolni. Nem vagyok olyan rossz kislány.

– Az első rossz jegy gazdája már meg is van. - Nem akarom piszkálni, erre ő megteszi? Nem fer! Kinyújtom rá nyelvem. Régen nevettem már ennyit.

Kiszállunk a kis kuckónkból, ahol eddig igazán jól éreztem magam. És lássuk be, neki is kellett egy kis feszkómentes pillanat. Pillanatok, hiszen nem két percig voltunk ott. Gergő egy normális gondolkodású férfi. Mindig tudja, hogy mit mondjon. Nem kérkedik és a mosolya annyira szép. Egyre távolabb kerülünk a zajtól. Még világos van, bár nem tudom, hogy mennyi az idő. Még mindig meleg van és tudom, hogy búcsút kell vennem tőle. De ha tanár, akkor lehet, hogy hamarosan találkozunk. Megköszönöm neki azt a kevés időt. Sosem fogom elfelejteni. Viszont most adok egy puszit arcára és el is köszönök. Hátat fordítok neki és elindulok hazafelé.