Beköltöztünk végre az új házunkba. Nem szívesen vettem búcsút a szobától, Josh szüleitől és tőle sem. Jelenleg február van, a táj hóval borított és a szerelmem szomszédja lettem. Amikor először idejöttem, feltűnt már az üres épület, de sosem mertem arról álmodozni, hogy mi leszünk azok, akik itt fognak élni. Anya és apa hamar összebarátkoztak Josh szüleivel és gyakorta tartanak beszélgetős estéket. Mindeközben a gyerekeik egymással foglalkoznak. Ami az iskolát illeti, nem tudom hogyan, de el lett intézve, hogy ne szakadjak el a barátaimtól. Paloma mellett lett még pár. Sosem kedvelték Emilyt, de szerintük én sokkal jobb vagyok. Aranyos, őszinte és szép is. Azóta másképp is tekintek magamra. Ha a tükörbe nézek, egy olyan lányt látok, aki nem csak hogy boldog, hanem ragyog is. A szerelemtől, a barátaimtól, az új helytől, ami változást hozott. Nem igazán tudom, de mindenért hálás vagyok. Ehhez az egészhez csupán, három nap kellett egy másik testben. A csuklómra pillantok, hozzáérek és kicsit megsimogatom. Ha nem történik meg az a dolog, ha nem kerültem volna Emily testébe, ha nem ismerem meg ezáltal ezeket az embereket, talán… talán már feladtam volna és nem lennék az élők sorában. De nem akarok erre gondolni többet. A szörnyű múltamat végleg el kell felejtenem. Egy apró sóhaj kúszik ki számból. A szobámban vagyok és az ágyamon ülök. Anya kiabál fel, hogy közölje, Josh itt van. Persze, hiszen ma is iskola van, méghozzá kedd. Minden nap átjön, hogy együtt menjünk. Felállok, az ajtóhoz lépek, lesétálok a lépcsőn, ő pedig a legőszintébb mosollyal fogad. Testem minden porcikájával szeretem őt. Megállok előtte, felnézek rá, megcsókol, nem törődve azzal, hogy anya lát minket. Amikor eltávolodik át is ölel. Felöltözöm, hiszen hideg van, aztán elhagyjuk a házat, beülünk a kocsiba, be kötjük magunkat, elindítja a motort és indulunk is.

Ha beérünk, a lányok biztosan elragadnak tőle, hogy velük legyek. Ezen gondolatra elmosolyodom. Josh-ra vetem pillantásom, aki elégedett arcot vág. “Tudom ám, hogy nézel.” Persze, hogy tudja, de akarom is, hogy tudjon róla. Jöjjön bárki, legyen akármilyen jóképű is az illető, mégis, számomra Josh az egyetlen, akit látok és látni is akarom életem utolsó percéig. Ami Emilyt illeti, visszatért, de teljesen más, mint amit én láttam a tükörben, amikor esélyem volt erre. Sosem mosolyog, inkább a háttérben van, nem hívja fel magára a figyelmet. Egyszer rajtakaptam, hogy sírt, de nem árulta el, hogy miért. Inkább elviharzott. Sajnálom őt. Nem tudom, hogy mi történt vele. Paloma és Josh viszont, hallani sem akarnak róla. Azt azonban észrevettem, hogy alkalmanként egy férfi jön érte és elviszi. Vannak gondolataim, de bízom benne, hogy nem lett szörnyű az élete.

- Min gondolkodsz? - az utat figyeli, de a mosoly nem tűnik el szájáról.
- Azon, hogy veled szeretném leélni az életem! - pillantását rám veti, tekintete komoly.
- Ha megkérném a kezed? - meglepődöm kérdésén, aztán őszinte mosollyal és határozott érzésekkel mondom ki a megfelelő szavakat.
- Igent mondanék, ha kell akkor százszor is, vagy még annál is többször!
- Akkor mondj igent! Ha kell százszor is, vagy még annál is többször! - most tűnik csak fel, hogy megérkeztünk.

Észreveszem azt is, hogy a szívem hevesen ver a testemben. Kicsatolja magát, ahogy én is. Közelebb jön, akárcsak én hozzá. Megcsókol én pedig gondolkodás nélkül viszonzom. Jobb kezével hajamba túr, de a másik kezével nem tudom, hogy mit tesz. Aztán megérzem, hogy egy kis dobozka kerül a markomba. Buta lennék, ha nem tudnám mi ez. Eltávolodik.

- Nem most akartam, de mindegy az időpont. - egy puszit kapok homlokomra. - Boldog születésnapot!
- El is felejtettem! - felelem őszintén. Felnyitom a dobozt és egy szép, gravírozott gyűrű fogad. Két szívecske van rajta. Kiveszi, meg fogja jobb kezem és felhúzza. Zakatol a szívem, akár egy vonat. Tökéletesen illeszkedik az ujjamra. Könnyes szemekkel nézek rá.
- Igent mondasz, ha kell, százszor is? - bólintok, de tudom, hogy ez kevés.
- Most már inkább ezerszer! - elneveti magát. - Igen, igen…
- Jól van, elhiszem! Ki ne mondd ennyiszer! - még mindig nevet. - Mióta ismerlek, csak te vagy az, aki képes boldoggá tenni és szeretném, ha sokáig így éreznék. Mondhatom azt is, hogy megmentetted az életem. - ujjaival letörli a boldogságtól potyogó könnyeimet. - De nem akarok erre gondolni. A jelenem te vagy és a jövőm is te kell legyél!
- Inkább te mentettél meg engem! - leveszem szemüvegem, bár tudom, hogy így nem látok jól. Szabaddá teszem egyik kezem, hogy megdörzsöljem szemeim, aztán visszaveszem. - Bár tudom, hogy nem akarsz róla hallani többé, de ebben Emily is közrejátszott.
- Meglehet. De nem akarok vele foglalkozni. Egymás hősei vagyunk! - elnevetjük magunkat és úgy érzem, hogy nekem muszáj megcsókolnom őt.

Boldog vagyok, és úgy hiszem, megérdemlem ezt, annyi szenvedés után. Minden tökéletes lett az életemben és hiszem, hogy Josh mellett még jobb lesz. Talán lesznek olyan pillanatok, amikor összekapunk, de biztos vagyok benne, hogy a kibékülés édes lesz.