Sosem akartam repülőre ülni, pláne nem elutazni egy olyan helyre, ami már kegyetlenül messze van az otthonomtól. Annyira menekülni szerettem volna, hogy önként sétáltam a poklomba. Tokióban vagyok, mert ez a férfi ezt akarta. Már arra gondoltam, hogy pénzért fog futtatni, de elmondása szerint a nője vagyok. Nem érhet hozzám senki, csak ő. Az ágyban durva velem, így csak ő élvezi, míg én várom, hogy végre befejezze. Ötletem sincs, hogy miért vagyunk itt. Néha fegyver van nála. Mikor rákérdeztem, hogy miért, nem válaszolt csak annyival, hogy kurvára nincs hozzá közöm. Talán valami maffia tag lehet. Ki más rohangálna fegyverrel a kezében, a rendőrökön kívül? Eddig egy alkalommal hagytam el ezt a hotelt. Akkor, amikor egy partiba mentünk. Koktélruhát kellett felvennem, magassarkú cipőt és ékszereket. Ebben a hidegben kicsit sem élvezetes. Mákom van, hogy nem lettem beteg. Ebben a pillanatban egy táskába pakolászik. Nem kérdezek tőle semmit, mert úgysem felelne. Ha netalán mégis, akkor is olyan választ kapnék, ami nem tetszene. Beletörődtem, legalábbis azt hiszem. Besétálok a fürdőszobába, hogy szemügyre vegyem magam. Kicsit sem tetszik, amit látok. Beesett szemek, fáradt tekintet és egy rettentő szomorú szempár. Nem ismertem a szomorúságot eddig. Ahogy korábban a dühöt sem. Újféle érzések, de egyik sem pozitív. Elbasztam a saját életem, hát most igyam a levét. Megérdemlem, már beláttam. Haza akarok menni, de ki tudja, hogy az mikor lesz. Meghallom, ahogy a nevemet mondja. Most jövök csak rá, hogy nem is tudom, őt hogyan hívják. De nem is érdekel, leszarom. Visszamegyek hozzá és várom, hogy mondjon valamit. Egyébként, a szüleimről semmit sem tudok. Talán kerestetnek már a zsarukkal. De lehet, hogy elfelejtettek és örülnek, hogy nincs egy olyan szar lányuk, mint én.

- Pakolj össze! - utasít, de nem néz rám. - Most indulunk a magán gépemmel Minneapolisba. - kikerekednek szemeim. Hazamehetek? Gyorsan lépek a bőröndömhöz és lázas pakolásba kezdek. Még magam is meglepődöm ezen. - Ha végeztél, vetkőzz és feküdj az ágyra! - hirtelen állok meg. Nem akarok újra vele lenni! - Nem kérés volt!
- Jó. - elhúzom a dolgokat, de felesleges, hiszen ezzel csak azt érem el, hogy minél tovább tartson, amíg megdönget. Gyorsítok a dolgokon, aztán úgy teszek, ahogy tennem kell. Egyszerűen nincs más választásom. Néha arra gondolok, hogy bár megdöglenék. Talán, ha azt tenném, amit Lily tett magával… Pusztán egy vágás és hagyni kell, hogy minden vér kijöjjön belőlem.

Fölém kerül, már nincs rajta semmi. Nem kényeztet, nem becézget, csupán megbasz és ennyi. Sírni akarok, de nem megy. Elfogytam, mint egy iszákos vodkája. Egy lélektelen testnek érzem magam, semmi többnek. Forróságot érzek arcomon, ami lefolyik és talán a hajamban ér véget az a sok könnycsepp. Belém hatol és mozogni kezd. Nem érdekli, hogy sírok. Hevesen mozgatja csípőjét, néha felmordul én pedig a halálra gondolok, ami bárcsak eljönne. De bassza meg, nem akar. Inkább csak bőgök tovább és várom, hogy leszálljon rólam. Megérzem, amikor belém élvez, aztán ott is hagy. Kezeimet arcomra teszem. Nem akarok így élni! Mikor visszatér, fel rángat az ágyról. A bennem lévő ondó végig siklik lábamon, egészen a padlóig, amit észrevesz.

- Fürödj meg és ezt takarítsd fel! - bemegyek a fürdőbe és tisztává varázsolom magam. De ezzel a rajtam lévő láthatatlan mocskot nem tudom lemosni magamról. Örökké rajtam marad és életem végéig kínozni fog, hogy egy percre se felejtsem el, mit érdemlek. Átkozom azt a napot, amikor eljöttem Minneapolisból.



Leszállunk a gépről, ami mellett egy fekete limuzinba szállunk be. Minneapolis… Végre itthon, de… hívhatom egyáltalán az otthonomnak? Mi, vagy ki az, aki ideköt? Senki sem szeret és már én is undorodom magamtól. Hányingerem is van.

- Jársz iskolába? - bólintok. - Jó, akkor holnap mehetsz is! - milyen nap lehet ma? Miért menjek iskolába? Az életem már el lett cseszve. Talán azóta, amióta megszülettem. Alvásra vágyom.
- Hányingerem van! - amint ezt kimondom, nem bírom visszatartani. A limuzin miattam fog bűzleni. Hirtelen ugrik be egy gondolat, de ha az van, amire gondolok, akkor tényleg elbúcsúzom az élettől.
- Ugye nem vagy terhes? - hangja dühről árulkodik. Nem nézek rá, de sejtem, hogy szemei szikrákat szórnak. - Ha igen, abortuszra küldelek! - megfagy bennem a vér. Abortusz? Megdöbbenve nézek rá. Nem akarok semmi ilyesmit, de egy gyereket sem! Rossz íz van a számban és már nem is tudom, hogy mit akarok.
- Nem lenne egyszerűbb, ha megölnél? - kérdezem alig hallhatóan. - Nem akarok ilyen elbaszott, elcseszett életet élni.
- Arról ne is álmodj! Ha nem akarsz ilyen életet, nem kellett volna kikezdened velem! - azt sem tudtam, hogy ki vagy. - A hányást majd megoldom. Bemegyünk a kórházba! - hátradőlök az ülésen. Vajon mi van Lilyvel? Ő boldog? Bárcsak… bárcsak én cserélnék vele helyet! Nem! Ilyet nem kérhetek! Kegyetlenség lenne tőlem. Neki egy boldog élet jár és minden bizonnyal Josh mellett.

A kórházban közlik a tényt. Állapotos vagyok. Pár hetes, de el kell vetetnem, mert senki sem akarja ezt a magzatot. Én kicsit sem. Könny mardossa a szemem, miközben az orvos kiontja azt az életet, ami meg sem született és már nem is fog soha. Bárcsak elvenné az enyémet is!


A napok csak úgy mennek egymás után, én pedig zombiként járkálok ide és oda. Fáj, hogy azt kell látnom, hogy Lily boldog és ahogy sejtettem, Josh mellett. Ragyognak, szinte már túlságosan is. Az a lány aggódik értem, de semmi szükség, hogy így érezzen. Nekem már úgyis mindegy. Az iskolában senki sem szól hozzám. Ha Paloma, vagy Josh észrevesznek, egyszerűen csak levegőnek néznek és mennek tovább. Már senki sem tekint rám úgy, mint annak idején. Egyesek sugdolóznak a hátam mögött, de nem érdekel. Nem tudják, hogy miken megyek keresztül. A szüleimmel nem találkozhatok, az az alak nem engedi. Minden egyes nap értem jön és elvisz az itteni lakására, ahol, ha úgy van kedve, magáévá tesz, majd szó nélkül lelép és én magamra maradok. Napról napra egyre üresebb a fejem és napról napra egyre jobban gondolok arra, hogy miként vessek véget életemnek.

Ahogy ezen a napon is… ahogy várok rá, csábító az a sok autó. Némelyik gyorsan hajt, van amelyik nem. Van egy zebra is, csupán pár lépésre tőlem. Piros lámpa világít a járókelőknek. Elindulok arra, aztán kilépek és elsötétül minden, miután megérzek egy erős lökést. Fáj, nagyon is, de szerencsére… egyre kevésbé érzem… ez azt jelenti… hogy mindjárt vége… ennek a fájdalomnak…