Lily

Izgatott vagyok. Még sosem ültem repülőn. Tudtam, hogy hatalmas gépek, de közelebbről nézve, kissé ijesztő. Tegnap este lázasan pakoltam el a jobb ruháimat egy bőröndbe, amit apa szerzett be és ő is hozta el. Természetesen a repülő azon részébe kerül, ahol a csomagokat tárolják. Teljesen megváltozik az életem és ez annak a pár napnak köszönhető. Még mindig alig hiszem el. Az utunk hosszú lesz, de apa nem hagyhatta, hogy Josh tegye meg. Ide és vissza. Ha erre gondolok, kissé pironkodom. Képes lenne tényleg megtenni értem? Hiszen alig ismer. Akárhogy is, ha látni fogom Danielt, mit teszek vajon? Nem ismer és ki tudja, lehet nem is fog. Kár ezen agyalni, nem látom előre úgysem.
Beszállunk végre a gépbe és egy kis séta után, le is ülünk. Van fapados részleg, oda szól a jegyünk. Kissé nehéz elhinni, hogy ilyen gyorsan sikerült elintéznie ezt apámnak. De nem értek a repülőkhöz és a jegyek megvételéhez sem. Hosszú lesz ez az utazás, akár aludhatnék is. Jó lenne kipihenten érkezni.


Emily

Nem aludtam valami jól. Rettentő ideges vagyok és fáradt is. Nem érdekelnek a szüleim most. Ismét el akarok innen húzni, de immár a saját testemben. Nincs semmi és senki, aki itt tarthatna. Jelenleg épp csomagolok a táskámba, majd a bőröndömbe is. Komolyan gondolom a szándékomat. Elmegyek és nem is hiszem, hogy visszatérnék. Ugyan ki hiányolna? Anyám, vagy apám? Leszarom őket! A pakolászás után, átöltözöm. Természetesen a sminkelés sem maradhat el. Jól kell kinézni, menjek bárhová is. A család nincs itthon, a sofőröm vár már. Kivisz a reptérre és pedig felszállok valamelyikre. Nem hagyom el Amerikát, de egy másik államban találom meg azt, amit érdemlek. Táskámat a vállamra, bőröndömet a kezembe és búcsú nélkül távozom. Hivatalos úticélom Miami. Messze van, de legalább nem követnek. Nem üzenek semmit senkinek. Ne keressenek, mert nem térek vissza. Ha toloncolnának is, még messzebb merészkednék. Ha folytatnák, akkor pedig Európába költöznék. Beszállok a kocsiba, a sofőröm beteszi a csomagjaimat, majd beül, beköti magát és el is indul.

- Viszlát, pancserek! - elégedett mosolyt engedek el, aztán hátradőlök az ülésen.


Lily

Apa ébresztget. Nagy nehezen kinyitom szemeim, megigazítom szemüvegem. Kicsit nyújtózom és kinézek az ablakon. A gép készül a leszállásra. Nem tudom, hogy mennyi időbe telt, mire ideértünk, de nem érzem már fáradtnak magam. Kíváncsi lennék, hogy apa aludt-e, vagy végig fent volt? Úgysem árulná el.

- Amíg aludtál, írtam ennek a Joshnak. - rám pillant. - Már vár minket. - egy “hm” kicsúszik belőle és nem értem miért. Anya is ezt csinálta korábban. - Kedves srácnak tűnik. - fura ezt tőle hallani, de igen, kedves és több van benne, mint azt ő hiszi. Kinéz ő is az ablakon. - Lassan megállunk, aztán mehetünk is.

Ahogy mondja, tényleg megáll a gép. A biztonsági övet kicsatolom, felállok és muszáj vagyok nyújtózni ismét. Túl sokat ültem, nem vagyok hozzászokva ehhez. Indulás előtt izgatott voltam, azonban most félek kissé. Hogy miért és mitől, azt nem tudom. Lehet, csak amiatt aggódom, hogy az én saját testemben fogok mutatkozni előttük. Elfogadnak vajon így is? Nem fogják azt gondolni, hogy csúnya vagyok? Nem érzik majd azt, hogy nem akarnak mégsem barátkozni velem? Vajon miért stresszelem magam ennyire? Elindulunk a kijárat felé. Apa sétál elöl, mégiscsak jobban tudja, hogy mi merre. A repülőhöz vezető folyosót elhagyjuk és eszembe jut anya. Most egyedül van otthon. De hamarosan ő is itt lesz. Kinézek az ablakon, ami igazán hatalmas. Pár repülő várakozik odakint. Sötét van, gondolom már este. Reggel indultunk és apa elmondása szerint 15 óra volt az út. Ilyen sokat aludtam? Nem veszem észre, hogy apa megállt, így nekimegyek. Észreveszem, hogy Josh miatt állt meg.

- Szia! - felém int, amire félénken köszönök. Várom a reakciót, de nem kapok semmit. Picit csalódott vagyok. Apával kezd el beszélni. Mivel elindulnak, így utánuk megyek. - Biztos abban, hogy hotelbe megy? - kérdezi őt. Várjunk! Apa hotelbe megy?
- Én is megyek! - hirtelen szólok közbe. Apa egy pillanatra rám mered, majd előre figyel.
- Már elrendeztem a hotelszobát. - szándékosan csak magának. Nem is tudom, hogy haragudjak-e, de nem tehetek ilyet, hiszen neki és anyának köszönhetem, hogy itt lehetek. Josh-ra pillantok, de csak a hátát látom. Hálás vagyok neki is. Ötletem sincs, miképp viszonozzak ekkora dolgot számára. De majd csak kitalálok valamit. Kis híján neki megyek, de még időben állok meg.
- Ne legyen ez a mániád! - rám nevet. Furcsán érzem magam. - Most egy másik autóval jöttem, hogy a táskáidat tudjam hova tenni. - apa bepakol a csomagtartóba, amikor Josh kinyitja neki. - Meddig marad itt? - érdeklődik apámtól.
- A holnap reggeli géppel megyek haza. - ez váratlanul ér és ez látszik is rajtam. Olyan hamar? Tekintete hirtelen válik komollyá. - Nem szokásom kérni semmit, de most kivételt teszek. Kérlek vigyázz a lányomra! - Josh is komolyra vált. - Ő az egyetlen gyerekem és nem tudom mit tennék, ha bántódása esne.
- Természetesen vigyázni fogok rá! - rám pillant. - Jobban, mint magamra! - elpirulok. Elfordítom tekintetem, mintha valamire felfigyeltem volna. Apa krákog egyet, amire rá figyelek.
- Ne okozz gondot senkinek! - bólintok. Széttárja karjait én pedig hozzábújok. Szorosan ölel, amitől olyan érzésem van, mintha feltöltődnék, aztán elenged. Arcomra kapok még egy puszit. Nem sírok, mert tudom, hogy hamarosan látom őt és anyát is. Majd akkor ráérek öröm könnyeket ejteni. Egy taxihoz sétál, amibe beszáll. Amikor elhajt mellettünk, integetek neki. Hiányozni fognak. Egy ideig másra leszek utalva.
- Sosem gondoltam volna, hogy az életem ilyen érdekes fordulatot vesz. - egymásra nézünk, de gyorsan keresek valami mást, amire pillanthatok. Nem válaszol, csak kinyitja nekem a kocsi ajtaját. Beszállok, bekötöm magam, az ajtót becsukja és ő maga is így tesz. Félek, hogy mit gondol rólam és emiatt kerülöm a szemkontaktust vele. Elindulunk és azon kattog az agyam, hogy mit mondjak, vagy tegyek. Félig rápislantok, ő az utat nézi.
- Tudod, észreveszem, ha valaki bámul. - elmosolyodik és pedig zavarba jövök. Legszívesebben elsüllyednék. Nem elég, hogy ide könyörögtem magam, furcsán is viselkedem. Remélem, hogy nem fog rosszat gondolni rólam.

Az utunk eltart egy ideig. Hogy ne érezzem magam kellemetlenül a tájat nézem. Különböző házak fogadnak. Van kisebb, van nagyobb. Némi zöld terület is látható. Elképesztő, hogy ez a hely lesz az otthonom. Most még talán nem, de hamarosan. Hirtelen lesz a hely ismerős. Nem is olyan rég, elhajtottunk már itt. Emily háza itt van valahol. De persze, nem oda tartunk. Már nincs semmi keresnivalóm ott. Egész aranyos házak vannak errefelé. Azt hittem, hogy olyan épületben él, mint amiben Emily is. Az felért egy villával. Josh házának fala halványkék színű, míg a tető sötét, de szintén kék. Kétemeletes és van egy kisebb előtér, ahol két hintaszék foglal helyet. A korlátján szép virágok, piros és lila színekben. Az ajtó fehér. Kiszállunk, ő kiszedi a csomagjaimat. Kicsit körülnézek. Hasonló házak sorakoznak egymás mellett, kisebb-nagyobb helyekkel közöttük. Feltűnik a szomszédságban egy belül üres is, ami szinte másolata ideiglenes otthonomnak. Annyi a különbség, hogy nincsenek hintaszékek, sem virágok és szürke színű minden. Josh megkér, hogy nyissak ajtót. Eleget teszek kérésének. Megvárom, míg belép, és becsukom utána. Egy lépcső fogad a bejárati ajtóval szemben. A falak fehérek, de mintázott cserepek díszítik itt-ott. Bal oldalon van a konyha, míg a másik oldalon az előszoba, ahol van egy tévé, azzal szemben egy nagyobb kanapé. Őszintén szólva, meg vagyok lepve, hiszen nem erre számítottam. Ez egy imádnivaló ház. Egyszerű, mégis hihetetlenül szép.

- Nem jössz? - Josh kiabál le fentről. Észbe kapok. Teljesen elmerengtem. Válasz helyett inkább felmegyek, pont akkor lép ki és persze, hogy nekimegyek. Megérinti vállaimat, csak hogy ne essek el. Bár ennyitől nem fogok. - Nagyon remélem, hogy nem szoksz rá erre. - mindezt mosolyogva mondja. Vajon miért érzem furán magam? Tetszik a mosolya. Elenged és a hátam mögé lép, ismét megfogja vállam, de most azért, hogy betoljon a szobába. Teljesen olyan, mintha nekem készítették volna elő. Egy személynek kényelmes a mérete. Kihúzható ágy van a fal jobb oldalán. Azzal szemben egy szekrénysor, ami fehér színben ragyog. Vagy csak az én szemeimnek. A csillár, ami lelóg a plafonról, gömb formájú, fodrozott borítással. Velem szemben egy kisebb szekrény foglal helyet, ami olyan, akár egy íróasztal, de méretben kisebb. Van egy szőnyeg is a padlón. El sem hiszem, hogy itt fogok élni. Attól tartok, hogy ha el kell menjek innen, nem akarok majd.
- Ez a szoba tényleg az enyém lehet? - csodálom a helyet, amit nekem szántak. Úgy érzem magam, mintha ez egy álom lenne, melyből nem akarnék felkelni. Magamba csípnék, de úgy érzem, már felesleges.
- Igen! - elenged, és kezemet megragadva behúz, egészen az ablakokig. A kilátás miatt, úgy vélem. - Csodás táj tárul a szemed elé, de várd meg, amíg hullani fog a hó! Tuti beleszeretsz! - most tűnik csak fel, hogy egy fejjel magasabb nálam. Miért is gondolok erre? Nem számít, hogy mekkora, ahogy az sem, hogy… hogy fogalmam sincs, mire is akartam kilyukadni. Fura vagyok és ez zavar. Zavar, mert én Danielt szeretem! Egy kicsit leveszem a szemüvegem, így elhomályosodik. Kicsit jobb így. Nagyjából látom, hogy felém fordul. - Valami baj van? - megrázom fejem.
- Kicsit fáradtnak érzem a szemeim. - hazugság. Kipihent vagyok és energikus, de nem mondhatom el, hogy miért vettem le valójában a szemüvegem. Most kicsit hálás vagyok, hogy ilyenkor rossz a látásom. - Néha jobb nélküle. - ez mondjuk igaz.

Nem tudom, hogy melyik kezét, de a szemeim elé teszi, megérintve ezzel arcom egy részét is. Visszatartom kissé a levegőt és tisztán érzem, hogy szinte izzik a fejem. Még Daniel sem váltott ki belőlem ilyen erős érzéseket. Valamiért olyan, mintha közelebb hajolt volna. Nem látom, de olyan, mintha pár centire lenne tőlem. Ajkaim kissé szétnyílnak, szemeimet lehunyom. Másik kezével a hajamba túr. Hevesen ver a szívem. Nem számítottam arra, hogy így fog viselkedni. Talán érdeklem őt? Ezért volt furcsa egy idő után? Na és mi van velem? Én miért érzek így? Eddig feszült voltam, de ellazulok, mintha várnék valamire. Mire is várnék? Egy csókra? Gondolataimban megrázom a fejem. Egész testemben érzem a szívem gyors dobbanásait. Az arcom forró és úgy döntök, hogy kipróbálok valamit. Felemelem kezeimet, megkeresve arcát. Először az állát érintem meg, aztán száját. Ujjaim végig siklanak rajta, amire egy halk nyöszörgést engedek ki, persze nem önszántamból. Összeszorítom ajkaim. Remegek, tiszta kába vagyok és nem tudom, mire is számítsak, ekkor csönget valaki a bejárati ajtónál. Josh elenged és ott is hagy. Megérintem izzó arcomat és egyszerre vagyok tanácstalan és rettentően zavarban. Leülök az ágyra, ami most össze van csukva és egy pléd van rajta. Veszek egy mélyebb levegőt. Meg kell nyugodnom, de nem lesz könnyű. Teljesen magával rántott és én hagytam, hogy behúzzon. Mégis… úgy érzem, hogy nem bánom. A szívem továbbra is izgatottan verdes mellkasomban.

- ly! - hogy? - Lily! Hahó! - Paloma keze integet előttem, ránézek, de megfeledkezem arról, hogy nincs is rajtam a szemüvegem. Nincs a kezemben, de nem is rémlik, hogy leraktam volna valahova. Vagy lehet, hogy “amiatt” kiesett. Josh nyomja a kezembe, aztán magunkra is hagy. Felveszem és van egy olyan érzésem, hogy minden az arcomra van írva. Bolond szívem továbbra is zakatol, akár egy vonat. - Hűha, csajszi! Ennél vörösebb már nem is lehetnél! - leül mellém és igazán vidám mosollyal néz rám. - Mi történt?
- Nos… valami olyan… nehéz megmagyarázni. Olyan kábának érzem még mindig magam. - bizalmasan belém karol.
- Igazán jó a szemem, ha a szerelemről van szó. - szerelem? - Tudom, tudom, Daniel… De vele úgysem találkozhatsz többet. - ezt hogy érti? - Ezen a héten tanít nálunk utoljára. - ez hidegzuhanyként ér és seperc alatt kijózanodom.
- Mit jelent ez? - kérdezem szomorú szemekkel. Soha többé nem láthatom?
- Európába megy. Ennél többet nem tudok. - szívem szerint… mit tennék? Semmit sem tehetek. Amúgy sem engem látott, hanem Emilyt. Minden, amit együtt csináltunk, már a múlté. Egy igazán szép múlté.
- Talán… - rám emeli tekintetét. - Talán így lesz a legjobb. Fájni fáj, de valamiért nem érzem úgy, hogy sírni akarnék miatta. - elfordítom arcom. - Ha el is mondtam volna neki mindent, úgysem viszonozná soha. Csak gondolj bele! Az, akit szeretsz, hirtelen más lesz, de nem tudod az okát, aztán egy nap jönne egy idegen, aki azt mondaná, hogy ő volt az, akivel voltál azidő alatt, amikor más lettél. Te mit tennél? Mert én hanyatt homlok menekülnék.
- Mondasz valamit. De ezt ki kellene heverned. - csak bólintok. - Viszont… - az ajtóra néz, ami be van csukva. - Nem tudom mit csináltatok egy pár perce, de úgy nyitott nekem ajtót, hogy azt hittem, kinyír. Érződött rajta, hogy nem épp jókor érkeztem. - nem tehetek róla, de zavarba jövök.
- Izé… szóval… nem tudom, hogy mit akart azzal, de… - elmesélem neki, hogy letakarta a szemem az egyik kezével, éreztem, hogy közelebb van hozzám. Hogy nem tudtam, mit akar, illetve ott van az is, hogy én hozzáértem. Azt az apró hangot nem hozom fel, valami legyen az enyém is. Úgy értem, hogy titokban tartom. - Mindeközben nem volt rajtam a szemüvegem.
- Hú! - elámul. - Tudod, Josh sosem foglalkozott különösebben a lányokkal, Emily sem érdekelte soha. Mára pedig már utálja. - feláll, összefonja kezeit. - Ha nem érdekel téged, mondd el neki. De hidd el nekem, megérdemelné a boldogságot. Annyi szar után!

Magamba meredek. Először tisztában kell lennem a saját érzéseimmel. Daniel iránt szerelmet éreztem. De ha mostanra nem hat meg, hogy soha nem látom többé, akkor nem úgy szerettem, ahogy hittem. Paloma közli, hogy kicsit magamra hagy, de mindjárt jön vissza. Nem baj, kicsit legalább gondolkodhatok. Kicsit sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, de már nincs mit tenni. Ugyan rövid volt, de jó érzéssel fogok visszaemlékezni azokra napokra. Ami pedig Josht illeti… aznap, amikor sírtam, már akkor furcsának véltem, hogy átölelt. Aztán mesélt magáról. Emily-kénti utolsó estémen pedig nem is nagyon reagált semmire. Érdekes, hogy amikor kettesben vagyunk, mennyivel másabb. És ezt nem most vettem észre rajta. Hihetem, hogy nem vagyok közömbös számára? És mi a helyzet velem? Az a telefonálás vele, azóta érzem különösen magam. Vagy már azelőtt is, csak Daniel elterelte a gondolataimat? Josh volt velem a legtöbbet, ő segített a legtöbbet és most is ő volt az, aki tett értem valamit. Ha egy ember nem érdekel, nem foglalkozom vele ennyit, mint amennyit ő velem. Mindkét kezemmel arcomba csípek, kicsit észhez térít. Nem akarok egyedül lenni, így felállok, kilépek a szobámból, ami most tényleg hozzám tartozik és elindulok a hang irányába, amit hallok. Gondolom Paloma és Josh beszélgetnek.

- Szeretem, ha egy ember őszinte. - ezt Paloma mondja. - Ha szeretnél tőle valamit, akkor mondd ki! - Josh sóhajt egyet. A falnak támasztom a hátam. Sosem szerettem hallgatózni, de most rólam van szó és szeretném hallani.
- Emily szétbaszta az életem egy részét. - tart egy kis szünetet. - Már bánom, hogy lefeküdtem azokkal a lányokkal. - magam sem tudom, hogy miért, de a rajtam lévő ruhába markolok, pont a szívemnél. - De most valahogy olyat érzek, amit soha ezelőtt. Tudod… amikor sírni láttam, hiába Emily teste volt, valamiért a lelki szemeim előtt ez a lány állt. - szóval azóta. Ostoba szívem ki akar ugrani a helyéről. Vajon mi lehet ez az édes érzés?
- Voltam már szerelmes, de ilyet még én sem éreztem. - bevallom, még én sem. Különös és fogalmam sincs, hogyan nézzek a szemébe.
- Szabad nekem így érezni? - ezen meglepődöm. - Megérdemlem egyáltalán? Próbáltam mindig menőzni, megjátszottam magam és kihasználtam, akit lehetett. - most úgy átölelném, de várok még.
- Miért ne lenne szabad? Azt javaslom, hogy felejtsd el a múltat, Emilyt is. Tök mindegy, hogy utálod-e, vagy sem.
- A hátam közepére sem kívánom! Továbbra is ugyanazt gondolom róla és ez nem fog változni soha!
- Én sem akarok vele találkozni többé! De most ne róla beszéljünk, sőt, ne is beszéljünk róla többé! - gondolom Josh bólint. - Szóval, ha komolyan érdekel ez a lány, mondd el neki! Akár most is, hiszen a kis drága hallgatózik. - megmerevedek. Honnan tudja?
- Nem is igaz! - felelem sértődötten, erre csak elnevetik magukat.
- Én most megyek, úgyis lesz sok időm, amikor elrabolhatom tőled. - kezdek dühös lenni a szívemre. Ez a sok bumm-bumm idegesítő, ugyanakkor… valamiért kellemes. Paloma elsétál mellettem. Elköszön, aztán záródik az ajtó és kettesben maradunk. Most jut eszembe… nem kellene lassan aludni menni? Bár egyáltalán nem vagyok fáradt. Eszembe jut a kinti táj, amit a szobámban mutatott meg. Szeretném, ha azt a bizonyos hóhullást vele nézhetném a szobámban. Ilyen sötétben sokkal meghittebb lehet.
- Mondd csak, ki engedte meg, hogy hallgatózz? - a falnak támaszkodik mellettem. Kissé félve nézek rá, de szembefordulok vele. Elrugaszkodik a faltól és ő is teljesen felém fordul. - Mennyit hallottál?
- Amikor sírni láttam, hiába Emily teste volt, valamiért a lelki szemeim előtt ez a lány állt. - idézem vissza. Elneveti magát, aztán kezeit derekam köré fonja és közelebb húz magához. Felnézek rá, a szemei csillognak. A szívem most olyan, mintha táncot járna. Lassan hajol le, de kezeimmel a rajta lévő pólóba kapaszkodom és lehúzom, hogy végre megtegye azt, amit korábban kellett volna. Kissé ágaskodom, mintha nem lenne már így is elég közel hozzám. Daniel csókjaihoz képest, ez felér egy csodaszép tűzijátékkal. Nem heves, de nem is lassú, pont olyan, amivel azonosulni tudok. Persze, ha lehet csókkal egyáltalán azonosulni. Azt hittem, hogy Daniel lesz az, akit szeretek, vagy kialakulhat vele bármi. De mindvégig ott volt előttem valaki, aki tényleg engem lát és nem egy olyan személyt, aki sosem szerette. Ugye hihetem azt, hogy Josh egy napon szeretni fog? És hogy számomra is ő lesz az egyetlen?