Emily

Daniel áthívott magához azzal, hogy mi lenne, ha a házában töltenénk el egy randit. Úgy voltam vele, hogy miért ne. De amióta itt vagyok, nem történik semmi sem. Arról papol, hogy miket szeret és mi volt a múltjában, amit eddig nem mondott el. Mégis mivel tömte meg a lúzer a fejét? Csupa süket duma. Dugj már meg, aztán hadd húzzak haza! Fasznak sincs kedve a romantikus szarságokhoz! Én nem Lily vagyok, a francba már!

- Olyan szótlan vagy ma! - leül mellém és egy poharat ad nekem, amibe alkoholmentes pezsgőt önt. Ezen azért meglepődöm. - Mielőtt kérdeznéd, szeretnék arra tósztot mondani, hogy tiszta lappal kezdtünk. - tiszta, mi? Miről beszél ez? Önt magának is és összekoccintja a poharakat, de én lefagytam. Miféle tiszta lap? Mi ez a szűzies duma?
- Miről is van szó? - hátradől a kanapén, melyen éppen ülünk. - Ne haragudj, de néha pocsék a memóriám!
- Pénteken megbeszéltük, hogy tiszta lappal kezdjük a kapcsolatunkat. - az az átkozott lúzer! - Szóval addig nem szeretkezünk, amíg késznek nem érzed magad újra. - ez hülye, vagy mi? Hogy az Istenbe fogom ki az ilyen idiótákat? Szívem szerint elhúznék a francba. Ezek után lesheti, hogy mikor fekszem le vele. Nem akarom átvenni ezt az idióta gondolkodásmódot.
- Nos, tudod, lehet, hogy ma ennyi volt! - felállok, a poharat az asztalra teszem, ami sikeresen eltörik, mert durván mozdult a kezem. - A picsába! - hirtelen szalad ki a számon.
- Ez az első, hogy ilyen szót hallok tőled. Alig beszélsz ma és furcsán is viselkedsz. Miért vagy már megint más? - rohadtul felbasz!
- Azért, mert én nem Lily vagyok! - rákiabálok és nem érdekel a reakciója. Mennék is, de megállít.
- Hogy érted ezt és ki az a Lily? - értetlen tekintete idegesítő, ahogy ő maga is. Lerázom a kezét, szembefordulok vele.
- Lily az, akivel kötötted, vagy mi a fenét csináltál… tiszta lap. Ez milyen szánalmas már?! Hát fel sem tűnt, hogy nem a megszokott lánnyal vagy? Te tényleg ennyire hülye vagy?
- Várj egy kicsit! - felemeli kezeit maga előtt, mintha megadná magát. - Először is, kérlek ne beszélj így! Magyarázd el, hogy miről van szó, mert semmit sem értek! - felsóhajtok.
- Jó! Szóval, egy nap a drága Lily az én testemben ébredt fel, ahogy én az övében. Pénteken vele beszéltél a tiszta lapról. Vele randiztál és ma is vele lettél volna, ha nem cserélődünk vissza. - fehér arccal huppan le a kanapéra. Látom rajta, hogy ködös a feje. - Jézusom! Mi a fenét nem értesz? Két különböző lányról van szó, akik helyet cseréltek, de hogy hogyan és miért, nem tudom. Az a hülye beléd szeretett és most én iszom a levét. - kezeibe temeti arcát. - Jó, tök mindegy! Én elmegyek, de többet ne szólj hozzám! Felejtsd el, hogy létezem! Remélem érthető voltam!

Ezzel hátat fordítok neki, kilépek az ajtón és becsapom. Üvöltenék dühömben, de nem akarom magamra vonzani senki figyelmét. Lily elbaszott mindent. Se Josh, se Daniel és Paloma sincs.

Lily

Remegő lábakkal állok az iskola kapujában. Hiányzik az az ódon épület, a levelekkel, amik borították. Ez az épület más. Piros fal, komor felirat és kicsit sem csábító bejárat. Nem akarok bemenni, de képtelen vagyok. Meg kell tennem, különben sosem jutok előrébb. Megpróbálhatom azt, hogy nem törődöm semmivel, túl leszek ezen a napon és a többin is. Ha láthatatlanná válnék, az lenne a legjobb. Gondolatban megrázom a fejem. Nem így kellene felfognom. Hát nem arról volt szó, hogy más lettem, ha csak egy kicsit is? Veszek egy mély levegőt, kifújom és elindulok. Ebben az iskolában nincs egyenruha, gazdagok se járnak ide. Pihenőszoba sincs, csupán egy könyvtár, ami általában üres. Egy étkező azonban van, ahol nagy a zsivaj, hiszen sokaknak be sem áll a szája. Sajnálom, hogy Josh és Paloma nincsenek itt, de nem ilyen helyhez vannak szokva. Érzem, hogy rezeg a telefonom, ami a zsebemben van. Előveszem. Hihetetlen, hogy mindig akkor ír, amikor rájuk gondolok.

“Akármi is van, ne feledd, hogy én és Paloma várunk vissza! Szeretnélek jobban megismerni, szóval ne várass meg nagyon!”

Akaratlanul is, de egy nagyobb mosoly jelenik meg arcomon. Ha tudná, hogy ez mennyi erőt ad nekem. Neki köszönhetően jobb kedvvel megyek a terembe. Azért kíváncsi vagyok arra, hogy Emily mit csinált.
Hirtelen jön nekem valaki. Ránézek az illetőre, de megfagy bennem a vér. Jessica, aki folyton bánt, amikor csak tud.

- Kérlek, ne bánts! Nem szándékosan mentem neked! Esküszöm! - vajon mennyire lehetséges megdöbbeni valamin? Nem igazán tudom, de a lehető legmagasabban vagyok azon a skálán, ahol lehet az ilyesmit mérni. - Tanultam a legutóbbi esetből. - most meg sír? Mégis mit tettél, Emily?
- Jó. - nem tudok mást mondani, mert nem igazán értem a helyzetet. De vehetem ezt annak, hogy nem fog bántani addig, míg itt vagyok? Kissé kábultan sétálok helyemre és próbálom értelmezni. Talán megverte? Őrület, de most majd kicsattanok az örömtől. Egy kicsit talán hálás lehetek neki.

Leülök és a telefonomat előveszem zsebemből. Nem is igazán tudom, hogy mit akarok csinálni. Nem mernék Danielnek írni, hiszen úgysem tudná, hogy ki vagyok. De ennek gondolatával eljátszhatok. Csak egy egyszerű üzenet lenne. A nevem, a korom, hogyan hívnak, bár ez utóbbi úgyis kiderülne. Aztán, hogy honnan ismerem. Na igen, az lenne az a része, amit már nem hinne el. Egyelőre nem is kell, hogy kapcsolatba kerüljek vele. Talán lesz lehetőségem akkor, ha újra ott leszek, de akkor már valós önmagamban. Lázasan fogom számolni a napokat. De nem lehetek bizakodó, mert nem tudom, hogyan fogadná azt, hogy miattam közeledhetett másképp Emilyhez. Én voltam, aki tiszta lappal akartam kezdeni, mert nem lettem volna képes arra, hogy ágyba bújjak vele. Velem volt egy csodás randija, ahol kilestem, hogy verseket tartalmazó könyvet lapozgatott. Nekem mesélt a múltjáról. Emily semmit sem tud róla. Annyira szeretném őt látni, átölelni, végül megcsókolni. Viszont, most még csak az álmodozás marad. De jelenleg nekem ez is megteszi.

Az én kémia tanárom nem olyan lelkes, mint Daniel. Monoton hangon mondja el, amit tudnunk kell. Idősebb is, haja már ősz, vastag keretes szemüvege mögül nem túl élettel teli, zöld szemekkel mered ránk. Olyan hatást kelt, mintha unná az egészet. Egy pillanatra kitekintek az ablakon. Ha Minneapolisba is költözünk, sajnos nem egy suliba fogok járni Josh-sal és Paloma-val. Oda csak gazdagok kerülhetnek és én nem vagyok az. De legalább találkozhatok majd velük, legalábbis, ebben bizakodom. Ugye nem lesz az, hogy nem is fognak szóba állni velem? Az fájna, nem is kicsit. Tisztában vagyok vele, hogy csak három napig voltam mellettük, mégis a sok történés miatt, ennél hosszabb időnek tűnik. Hihetek vajon abban, hogy barátaimként tekintenek rám? Vagy ez csak egy buta gondolat? Majd kiderül és akkor eldönthetem. A tanár miatt elfog az álmosság, de ébren bírok maradni.

Leveszem a szemüvegem és leteszem a padra, hogy megdörzsöljem szemeimet, de mikor felvenném, nem találom ott. Elfog a pánik. Ugye nem? Körbenézek, de nem látok olyan jól. Ha hunyorítok, kicsit jobb, de még ez sem az igazi. Valaki elvette. Pedig azt hittem, hogy nem fognak bántani. Megszólal a csengő, amire felállok, de hogy merre menjek, nem tudom.

- Csak nem ezt keresed? - Jessica hangja szólal meg a hátam mögül. Érzem, hogy kapok egy keményebb lökést, amitől sikerül elesnem. Nem tudom, hogy a tanár itt-e van még, de senki sem segít, csak nevetéseket hallok. Ajkamba harapok. Azt hittem, hogy minden rendben, de ugyanolyan. Semmi sem változott. Egy koppanást hallok a földön. A szemüvegemet ledobta mellém. Hangos nevetéssel távozik. Én pedig kezembe veszem és rá kell jönnöm, hogy eltört. Ugye nem baj, ha elsírom magam? Miért vagyok ennyire tehetetlen? Lassan felállok. Igyekszem bepakolni a táskámba, közben nem bírom visszatartani a könnyeimet. El akarok innen menni! Minél hamarabb! Ha tovább kell itt maradnom, miközben ezt kapom, abba belebolondulok. Kilépkedem a teremből és a telefonon megkeresem anya számát. Mivel nem látok jól, így egész közel teszem arcomhoz. Már fáj ez a hunyorítás, de egy kicsit még ki kell bírnom. Amint megvan, megnyomom a hívás gombot. Hamar felveszi. Egy komolyabb zokogás közepette mondom el neki, hogy vigyen haza, aztán Minneapolisba, vagy bárhova, de innen nagyon messze.

Párszor rezeg a telefonom, de nem foglalkozom vele. Nem megy, és úgysem látom addig, míg nem kapok egy új szemüveget. Beülök a taxiba, anya pedig mellém. Vigasztalni próbál, de láthatja rajtam, hogy nem sikerül neki, így feladja. Hallom, hogy apával beszél és kicsit össze is kapnak. Alig élek ezekben a percekben, csak az van bennem, hogy ne itt legyek. Nem érzékelem az időt sem. Mióta ülhetünk ebben a kocsiban? Azt észreveszem, hogy megállunk, anya segít kiszállni. Táskámat a kezébe veszi, kifizeti a taxit, ami elhajt. Belémkarol és bemegyünk abba a lakásba, amit minél hamarabb a hátam mögött akarok látni, amikor végső búcsút veszek tőle. Leültet a konyhában, de nem szívesen hagy magamra. Talán attól fél, hogy megint megteszem? Eszemben sincs, hiszen tényleg elvágyom valahová, de az nem a túlvilág. Hirtelen tisztul ki a látásom, amitől kissé észhez térek.

- Jobb? - fura a hangja. Rá pillantok, könnyes a szeme. - Nem hagylak magadra, amíg apád meg nem jön! Nem szeretném, ha megint… - ránézek a csuklómra, amit lágyan megérint. Pont úgy, mint ahogy Josh tette.
- Nem. - rá emelem tekintetem. - Nem teszek ilyet. De nem akarok ebben a városban maradni, nem akarok visszamenni többé abba az iskolába.
- Apáddal beszéltem erről, kicsit össze is vesztünk. - leül mellém és átkarolva magához húz. - Megkértem, hogy téged próbáljon meg minél hamarabb eljuttatni oda, ahova költözni fogunk. Vagyis abba a városba, mert a lakás még használhatatlan. A felújítás még tart. - fejét az enyémre teszi, most valahogy olyan gyengéd. Pont erre van szükségem. - Mindennél fontosabb vagy nekünk, így ha magad is leszel ott, megfelel?
- Vannak barátaim. - csak ne kérdezzen rá, hogy hogyan szereztem őket. Nem tudnék rá megfelelő választ adni. - Ha szólok nekik, talán tudnának segíteni.
- Ha nincs más, ez is megteszi, de jó lesz nekik is így? - nem tudom, amíg meg nem tudakolom. Előkerítem telefonom és kissé határozotabban cselekszem. Azt hittem, hogy a sok rezgés újabb üzeneteket rejt, de csak pár játék értesítő az.

Paloma nevével szemezek, mégis másnak kezdek el írni. Párszor kitörlöm, majd újra elkezdem. Megint kitörlöm és ismét próbálkozom. Most tűnik csak fel, hogy remegnek a kezeim. Talán eddig is így tettek, csak nem vettem észre? Egy mély levegő be, majd ki. Ezt elismétlem párszor. Kizárom a külvilágot, így sajnálom, de az anyámat is. Végre megjön az erőm és most már úgy írok, hogy tudom, nem törlöm ki.

“Kedves Josh! Nem szeretnélek zavarni, sosem lenne ilyen szándékom. Az, hogy neked írok, nos, annak megvan az oka. Kedvelem Paloma-t, de te vagy az egyetlen, aki ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Attól tartok, hogy most is ebben a helyzetben találtam magam. Az élet nem túl kedves hozzám, csupán az a pár nap adatott meg, amit veletek tölthettem. Reményeim szerint hamarabb mehetek Minneapolisba. Azonban nem tudom, hogy hol legyek addig, míg a szüleim itt vannak. Megteszi valami hotel, vagy ilyesmi. Írnám, hogy abban a házban leszek, amit anyámék néztek ki, de még tart valami felújítás, így ez lehetetlen. Ha van tanácsod, akkor élek vele. Lily”

Elküldöm ugyan, de egy pillanatra úgy vagyok vele, hogy visszavonom. Viszont észreveszem, hogy felbukkan a kis kép, ami jelzi, hogy látta, így csak a várakozás marad. Hibát követtem el ezzel. Nem kellett volna megírnom. Bűntudatom van, hiszen kihasználom. Nem akarom látni a választ. Ezt a félelem hozza ki belőlem. Látom, hogy ír és egyre jobban elfog a pánik. Egy kis idő telik el és meg is kapom a választ.

“Kedves Lily! Nem tudom, hogy mi történt, de abban igazad van, hogy az élet nem kedves. Az is igaz, hogy nem sokat voltál itt, de megoldottál valamit, amiből kilépni nehéz lett volna. Paloma azóta is a te neved szajkózza. Folyton azzal jön, hogy mikor lesz január, pedig olyan érzésem van, mintha egy nap sem telt volna el, mióta… mondjuk úgy, hogy elmentél. Ezt félretéve, sajnos nem tudok olyan hotelt, ahol egy fiatal lány egymaga megszállhatna. Azonban van egy hely, ahol eltöltheted az idődet anélkül, hogy fizetned kellene. Persze csak akkor, ha elfogadod. Ez pedig a ház, ahol élek. A szüleid talán jobban fogadnák, ha olyan személy mellett lennél, aki meg tud védeni, ha szükséges. Ha nem tetszik a javaslat, akkor kitalálhatok mást, de jelen esetben ezt tartom a legjobb megoldásnak. Josh”

Kikerekedett szemekkel olvasom el az üzenetét. Nem tudom hova tenni. Továbbra is kitartok amellett, hogy hiba volt elküldeni mindazt, amit írtam. Maradhatnék itt is, csak nem mennék iskolába. De… nem akarok senkit sem átverni. Fogalmam sincs, hogy miféle érzések vannak bennem, mert most minden olyan kusza. Ködlepte minden gondolatom.

“Legalább lenne alkalmam megismerni téged…”

Egy újabb üzenet, ami biztató. Megmutatom anyámnak is. Nem szól semmit, csak hümmög egyet. Ez vajon mit jelent?

“Nem akarok útban lenni!”

Ez így is van. Koloncnak érezném magam. Ráadásul azt sem tudom, hogy a családja mit szólna, ha egy idegen lány menne oda.

“Nem leszel.”

Hallgassak rá, vagy visszakozzak? Hagyjam magam rábeszélni, vagy találjak ki mást? Tanácstalan vagyok. Arról nem is beszélve, hogy apa mit mondana erre? Elengedne, egy számára idegen fiúhoz?

“Lenne egy érdekes személy mellettem, ráadásul Paloma is boldog lesz.”

Úgy érzem magam, mintha megtört volna valami. A bizonytalanságom? Mellettük akarok lenni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen lehetőségem is van. Mit tett velünk ez a három nap? Olyan hihetetlen, hogy valaki a társaságomra vágyik. Ráadásul ketten is. Magam sem értem miért, de elkezdek sírni. Nem érzem magam szomorúnak, épp ellenkezőleg. Váratlanul ér, hogy megszólal a telefonom. Ő hív, gondolom azért, mert nem válaszolok. Reszketve nyomom meg a megfelelő gombot és teszem a fülemhez.

- Szia! - érdekes érzés fog el. Furcsa így hallani a hangját. - Kissé türelmetlen vagyok, ezért hívtalak. Elmenjek érted?
- De messze van! - kuncog egyet.
- Nekem nem gond. Talán lehet, hogy hosszú az út, de olyanért mennék, akiért érdemes lenne. - nem tagadhatom le, hogy ez jól esik. De miért hoz zavarba ilyen kijelentéssel?
- A szüleid mit szólnának? - ez az, ami talán a legjobban zavar. Tudnom kell, hogy olyan helyre megyek, ahol nem zavarok senkit, vagy egy olyan helyre, ahol rossz szemekkel néznének rám.
- Ők sem szörnyetegek, Lily. - eszembe juttatja azt a napot. Akkor is ezt mondta, csak magára. Tisztán érzem, hogy a szívem reakcióba kezd. - Anyukád ott van? - bólintok, bár tudom, hogy ő nem látja. Átadom a telefont. Furcsán érzem magam. Dühös vagyok, amiért így reagálok. Anya hátat fordít nekem, ugyanis apa megjött. Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek. De azt végképp nem tudom, hogy miért érzem forrónak azt a fülemet, ahol tartottam a telefont és, amelyben hallottam a hangját. Talán ez azért van, mert senki másra nem számíthatok. Gyenge vagyok és befolyásolható. Csakis ez lehet az oka.

Anya felém fordul és kissé vidámabbnak látszik. Ha arról van szó, hogy mehetek, én magam is örülni fogok. Apa veszi át a telefont. Kissé komorabbnak látszik. Tudom, hogy nem szívesen enged el, de ha visszakozik, erőszakos leszek. A homlokát ráncolja és csak most tűnik fel, hogy mennyi idős is valójában. 45 éves lesz a jövőévben. Ahogy én, úgy ő is szemüveges. Divatosan hordja a haját, bár így elnézve, majdnem olyan neki, mint Joshnak. Annyi a különbség, hogy van néhány ősz hajszála. Szokott ezzel poénkodni is. Ahogy ez eszembe jut, elmosolyodom. Kinyomja a hívást, hozzám sétál, felém nyújtja a telefont.

- Foglalok holnapra jegyeket a gépre. Repülővel megyünk. Elkísérlek, nem engedlek egyedül! És nem fogadok el nemleges választ. - könnyes lesz a szemem, de csak bólintok. - Nem tagadom, nem szívesen teszem ezt, mert jobb szeretem, ha mellettünk vagy. De… ha szenvedsz, azért örökké haragudnék magamra. A lányom vagy, így számomra az a legfontosabb, hogy boldognak lássalak! - felállok és karjaiba bújok. Szavai hatására sírásban török ki.