Talán Josh-sal jól mentek a dolgok, de még mindig nem tudom, hogy Paloma miként fog viselkedni. A reggeli üzenet óta úgy érzem, mintha egy ablakon keresztül nézném a történéseket. Valamennyire részt veszek benne, de teljesen irányítani nem tudom. Vagy csak sodródom az árral? Úgy cselekszem, ahogy a körülöttem lévők szeretnék? Nem tagadás, meglehet őket érteni. Ha én lennék egy Emily féle ember oldalán és kiderülne, mit is gondol rólam, összetörnék. És magamat ismerve, jobban, mint azt én gondolom.

- Jó reggelt… - Paloma lép mellém. Kissé óvatos. Szemein látszik, hogy sokat sírt. Ha tudná, mennyire sajnálom. - Remélem nem gond, hogy elmondtam Josh-nak. Képtelen voltam valakinek erről beszélni. Ha nem teszem, megbolondultam volna.
- Ugyan… én talán a bolondulás mellett döntöttem volna. Egyébként, én is sajnálom! Nem volt jobb ötletem erre az egészre. - hirtelen karol belém. Hihetem azt, hogy irányomba sincs harag a részéről? Ugye nem arról van szó, hogy terveznek ellenem valamit? Nagyon remélem, hogy csak a múltam dolgai gondoltatják ezt velem.
- Sokat gondolkodtam és rájöttem, valamelyest tényleg úgy viselkedtem, ahogy leírta. - az egyik terem felé vesszük az irányt. - De hogy az ölebe legyek… - megállunk a bejárati ajtó mellett. - Tudod, hogy kivel lesz az első óránk? - elenged egy nagyobb mosolyt. Megragadja egyik vállam és megfordít. Nem tudtam, hogy ilyen hamar találkozni fogok vele ezen a napon. Széles vigyorral köszön nekünk, amitől, naná, hogy melegem lesz és hevesen is lázadozik a szívem. Elsétál előttünk a terembe és a tanári asztalnál tevékenykedik. Nehéz levenni róla a tekintetem, de, amikor találkozik az övével, sikerül. Paloma elenged egy nevetést. - Ne haragudj! - kissé megtörli egyik szemét. - Nem hagyhattam ki!
- Tudod… elég nehéz úgy kedvelni, vagy szeretni valakit, hogy az nem számodra viszonozza azt. - komoly szemekkel nézek a velem szemben álló lányra. - Ha belegondolok abba, hogy visszakerülök a nekem szánt helyre, talán soha többé nem álltok szóba velem.
- Ezt nem tudhatod. Nem tagadom, nehéz annak a lánynak a szemébe nézni, aki ölebnek tart, de azt is tudom, hogy te nem Emily vagy. Ha az lennél, már rég kikapartam volna a szemed. Egyébként… - Daniel felé veti pillantását. - Neki nem mondod el? - megrázom fejem.
- Ez valahogy… bonyolultabb. Úgy érzem, ha neki is elmondom, ő nem hinné el. Csak ostobának gondolna, vagy még rosszabbnak.

Mindketten elengedünk egy sóhajt, aztán belépünk. Leülünk egymás mellé. Leveszem a pulcsit, ami rajtam van. Megszólal a csengő és az a férfi, aki elvette az eszem, elkezd beszélni. Fogalmam sincs, hogy mennyien vagyunk itt, azt sem tudom, hogy telik-e az idő, vagy megállt. Nem tudom levenni róla a szemem. Néha az ajkaira pillantok, néha tekintetére, aztán a kezeire. Már megint zakatol a szívem. Tudom jól, hogy mit érzek. Beleszerettem és ezen nem tudok változtatni. Nem is akarok, még akkor sem, ha később ezt megbánom. Paloma kissé meglök és egy papírt tol elém.

“Délután szeretnék veled beszélni, ott lesz Josh is, hiszen sok dolgot szeretnénk. Elmennénk hozzá… vagyis Emily házába.”

Ennek egy kicsit örülök, legalább nem leszek egyedül az érzéseimmel. De hogy hogyan alakul a beszélgetésünk, azt nem tudhatom előre.

“Remélem, hogy tudok olyat mondani, ami egyáltalán ér is valamit. Egyelőre tanácstalan vagyok és teljesen kusza minden gondolat a fejemben. Egyedül csak egy dolgot tudok biztosan…”

Vissza csúsztatom neki a válaszomat. Nem sokat ír vissza. De a kérdése nem ér váratlanul. Szerelmes vagyok-e? Csak egy szót kap válaszul. “Igen!” Elteszi a füzetébe a papírt és mindketten arra koncentrálunk, amit Daniel mond. Azt nem tudom, hogy Paloma mire gondol, de én arra, hogy mi történne, ha mégis elmondanám. Akármennyire is töröm a fejem, csak egy opció ugrik be. Nem hinne nekem. Teljesen elkeserítem magam, így boldog lennék, ha az a csengő megszólalna.

- Lassan vége az órának, így amiről beszéltem, azt legközelebbi alkalomra írásban vissza adhatnák! Emily itt marad egy kicsit. Beszélnem kell önnel! - nem túl jó érzés kerít hatalmába. Túl szigorú a hangja. Paloma bátorító mosolyt küld felém, aztán a csengőszóra feláll és elegánsan kilépked. Minden mozdulatom lassú, hiszen nehezen akarnak a többiek elmenni. Felveszem a pulcsimat, elpakolom azt, amit elővettem. Bár emlékét sem tudom, hogy mikor került az asztalra a könyv és a füzet, vagy bármilyen írószer. Ez van, ha van valaki, aki miatt nem megy az emlékezés. Hátamra kapom a táskát és csiga léptekkel megyek felé. Amikor odaérek, az utolsó diák is itt hagy minket. Ránézek, ő az ajtót kémleli, aztán végre felém fordítja arcát. - Ne haragudj, hogy durván kértelek. Nem lett volna hatásos.
- Egy kicsit megijesztettél. Azt hittem, hogy tettem valamit. - lágyan érinti meg arcom, mindkét kezével én pedig lehunyom szemem. Csók helyett ajtó kopogást hallok, így Daniel elenged. Nyílik az ajtó és egy tanuló lép be rajta. Mérges szemekkel nézek rá, de nem mintha volna jogom ahhoz, hogy befolyásoljam mások idejét. Nem tulajdonít nekem nagy figyelmet, hiszen nem hozzám jött.
- Elnézést, hogy zavarom, de lenne pár kérdésem az órai anyaggal kapcsolatban. - sajnálkozó szemmel figyel rám, de a felé küldött mosolyomra ős is úgy reagál. Kilépek a teremből és megjegyzem magamnak, hogy a mai napon már nem találkozunk. A délutáni beszélgetésre kell gondoljak. Egy pillanatra megállok a folyosón és egy nagyobb festményre nézek. Az igazgató szerepel rajta. Nem akarok Emily testében lenni. Szeretnék újra önmagam lenni. A szemüvegemmel, a heggel a csuklómon. Nem akarok itt sírni, de nem bírom visszatartani. Elgyengültem és nem tudom, hogy miért. Hirtelen találom magam valaki karjaiban. Nem szól semmit, csak ölel. Nem tagadhatom, jól esik és lehet, hogy erre volt szükségem.

Beletelik jó néhány percbe, mire megnyugszom. Azóta a következő óra is elkezdődött. Josh lassan elenged és kicsit távolabb lép. Továbbra sem kérdez semmit, amiért hálás vagyok, de szeretnék beszélni az érzéseimről.
- Sosem mertem sírni mások előtt. Mindig titokban tettem. - most ugrik csak be, hogy olyan helyen vagyunk, ahol bárki észrevehet. - Nem mennénk olyan helyre, ahol nem zavarnak? - nem válaszol, helyette megragadja kezem és elindulunk valamerre. Az iskola területét nem ismerem, de meglep, hogy van egy pihenőszoba. Mielőtt bemennénk, egy kulcsot vesz elő, belépünk és bezárja mögöttem.
- Ülj le, ha szeretnél. - meglep a kedvessége. Ahogy az is, hogy hisz nekem. Ha más fiúról lenne szó, lehet, hogy az a valaki kinevetne. Helyet foglalok egy kerek asztalnál, ami mindössze csak két személyes mérettel rendelkezik. Velem szemben helyezkedik el. Kicsit körbenézek, de úgy érzem, mintha ő engem bámulna.
- Most biztos az jár a fejedben, hogy olyannak látod Emilyt, amilyen eddig soha nem volt. - félve nézek szemeibe. - Mielőtt elkezdtem volna sírni, pont arra gondoltam, hogy önmagam akarok lenni. Mindig is lenéztem magam, de mióta tudom, hogy Emily milyen, már másképp vélekedem. Sokkal jobb lenne úgy megismerni benneteket, hogy a saját arcomat adom hozzá. - az, hogy csúnyának gondolom, inkább magamban tartom.
- Nos, még mindig értetlenül állok a dolgok előtt. De a neked írt üzenete miatt biztos vagyok abban, hogy Emily írta. Ilyen a stílusa. Ez pontosan ő. Lesz hozzá pár keresetlen szavam. Ami azt illeti, örülnék, ha most ő ülne itt. - az asztalra támaszkodik. - Egyébként, mit tettél volna, ha ez sosem derül ki?
- Nem tudom. Kicsit úgy érzem, hogy gyorsan történik minden. Még fel kell fognom, hogy ti ketten hisztek nekem. - hátradőlök a széken. - Néha eszembe jut, hogy mégsem és történni fog valami, ami nem lesz nekem kellemes.
- Mindkettőnknek furcsa voltál. Paloma két szipogás közepette mondta el. Nem vagy a szokásos önmagad. És általában Emily sosem szétszórt. Már szinte pokolian határozott. De Lily nem ilyen, ha jól sejtem. - elenged egy mosolyt.
- Nem, valóban. Lily más.

Váltunk még egymással pár szót. Meglep, hogy elkezd magáról mesélni, ugyanakkor örülök is neki. Ahogy sejtettem már korábban, Josh egyáltalán nem olyan, amilyennek mutatja magát. Csak nem fér a fejembe, hogy miért kezdett el lányokkal ágyba bújni. Becsülhetné magát jobban is. Már bánja, hogy járni kezdett Emilyvel. Élete legrosszabb döntésének mondja. Sok hibát követtem el én is. Megérintem az ép és szép csuklót. Az az egyik hibám, hogy megtettem magammal. Nem kellett volna, mert semmi sem oldódott meg. Anyám könnyes arcát sosem felejtem el. Gondot okoztam nekik. Majd valamikor bocsánatot kérek. Nagyon reménykedem abban, hogy ez minél hamarabb megtörténik. Josh keze a csuklómra siklik és megsimogatja, mintha tényleg lenne ott valami, amit mostanra már hiányolok. Nem tagadhatom le, hogy cselekedete kissé megdobogtatja a szívem. Hirtelen ereszt el és bocsánatot kér.
Egy kicsit haragszom magamra, ugyanis hiányzunk pár óráról, de ha ő nem jön, nyugtalanul töltöm el az egész napot. Valamikor majd meghálálom. Talán akkor lesz esélyem, ha végre visszakapom önmagam. Bárcsak eljönne már az a nap.


Emily szülei kaptak egy értesítőt, hogy nem voltam ott pár órán. Szégyenkezem is miatta és elviselem a dorgálást. Nem tudok mit tenni és mondani sem, hiszen ez egy elég bonyolult helyzet. De szerencsére nem nyúz sokáig. Megígérem neki, hogy több ilyen nem lesz. Paloma és Josh természetesen már itt vannak. Remélem, hogy nem lesznek bonyolult kérdéseik. Sok dolog van, amit én sem értek. A szobában mindegyikünk a padlóra ül. Valamiért kényelmesebb, mint az ágyon kuporogni. Emilynek pont egyszemélyes, így ennyien nem is férnénk el rajta. Nem kell elővennem a naplót és a telefonra sincs szükség. Kissé feszültnek érzem a hangulatot, de meg is kapom az első kérdésemet. Milyen volt az életem eddig? Ez az, amiről nem szívesen beszélek. Egy átlagos családba születtem, a szüleim sosem voltak gazdagok, de szívből szerettek és igyekeztek megadni mindent, amit csak tudtak. Valójában szép életem volt, csak a középiskolában tették tönkre. Nem divatos ruhákban jártam, semmilyen menő tárgyam sem volt. A fiúkat nem érdekeltem és csúnyának neveztek. De még ha csak ennyi lett volna. A szavak is rosszul estek, de a tetteik súlyosabbak voltak. A lökések fájtak, amikor leöntöttek különböző dolgokkal. Megdobáltak. Ezeket nehéz kiheverni. Még ebben a testben is. Josh egy zsebkendőt tart felém, amit elfogadok. Halkan fújom ki orrom.

- Elnézve a képeidet, bár nem sok van, kicsit sem vagy csúnya! - Paloma szavai jól esnek. - De gondolj bele, a szüleid ide költöznek, így azt az iskolát sosem látod többé. Tudom, ez nem jó vigasz, de ez is valami.
- Igazad lehet. - válaszolom egykedvűen.

A következő kérdésük, hogy mi volt csütörtök estén. Utána ébredtem ezen a helyen, egy másik testben. Egyszerű a válasz. Sírtam és arra gondoltam, hogy bárcsak más életem lenne. Hogy egy olyan helyen legyek, ahol az illetőnek semmi gondja. De akkor mit sem tudtam arról, hogy egy sokkal problémásabb helyzetbe kerülök. De megismertem három olyan embert, akik megváltoztatták a véleményem. Miattuk akarok újra önmagam lenni. Nem Emily, hanem Lily. Az a szemüveges lány, aki eddig azt gondolta, hogy semmit sem ér. Mindennél jobban vágyom erre, hogy úgy nézzek a szemükbe, ahogy ők azt megérdemlik.

Elég sokáig beszélgettünk és még jobban beengedtek a világukba. Ennyi idő után úgy érzem, hogy meg van a helyem. Paloma mondott egy olyat, hogy mi van akkor, ha azért vagyok itt, hogy az ő életüket is helyrehozzam? Érdekes gondolat. Eszembe sem jutott ilyesmi. Josh nem beszélt olyan sokat, leginkább csak helyeselt, vagy egy-egy szót mondott. Furcsállottam, de nem hoztam szóvá. Legutóbb sokat mesélt magáról, ezért találtam érdekesnek. Úgy látszik, hogy vannak pillanatok nála, amikor nincs mondandója. Én Emilyről akartam többet tudni, de semmi újat nem hallhattam. Csak ugyanazt. Önző és senkivel sem törődik.

Jelenleg olyan dolgot teszek, amit eddig még egyszer sem. Nyitva az ablak és én a csillagokat nézem. Arra gondolok, hogy vajon mit csinál a testemmel. Remélem, hogy nem mond semmit Brian-nak, amit ő félreért. Egyedül csak Daniel az, akire úgy tudok tekinteni, mint a szerelmemre. Akárhányszor eszembe jut, mindig pozitívan reagál a testem. Furcsa, de még a legapróbb porcikáim is. Az órára pillantok, lassan tíz óra. Talán ideje lenne aludni egyet. Visszanézek a csillagos égre, becsukom az ablakot és bebújok az ágyba. Lehunyt szemekkel arra gondolok, hogy másnap reggel a saját testemben ébredek. De tudom, hogy az nem fog még megtörténni.

Emily
 

Tompa fejfájással ébredek. Mi a franc? Lassan ülök fel, közben fogom a fájdalomban szenvedő részt. Nem is ittam alkoholt, hogy így reagáljon a fejem. Nyújtózom egyet, majd ásítás hagyja el szám. Kikecmergek az ágyból és a fürdőszobába veszem az irányt. Egy pillanatra megtorpanok. Ismerős a szoba… Visszafordulok és körbenézek. Pislogok párat, majd végre kapcsol az agyam. Itthon vagyok! A saját szobámban és… a tükörhöz sietek. Ez az! A saját testemben! Végre nem kell lúzernek lennem! Alaposabban megnézem magam a tükörben. Ez a hülye nem is sminkelt? Hát nem tudja, hogy azzal szebb vagyok? Elnevetem magam. Honnan a fenéből tudná? Egy kis csicska nem ért ehhez. Azt hiszem, jobb, ha gyorsan összekapom magam. Az iskolai egyenruha, ahogy eddig, most is csodásan áll a testemen. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy ismét itt lehetek!

- Kicsim! - anya kopog be. - Itt van Josh! - elégedett mosoly jelenik meg arcomon. Nyugtázom, hogy mindjárt megyek. Micsoda meglepetés lesz számukra, hogy visszatértem! Felkapom a párducmintás őszi kabátom és már indulok is.
- Szép jó reggelt! - drága párom eddig jó hangulatúnak tűnt, de ezt sikeresen elűztem. - Szia szívem! - egy puszit adnék szájára, de elfordul. Megjátszom a sértődöttet. - Ne duzzogj bébi, hanem induljunk. - nem érdekel, hogy ki milyen arcot vág, kopogós cipőmmel kivágtatok az autóig és beszállok. Amint beül ez az idióta is, végre megszólalhatok. - Annyira, de annyira hiányoztál! Milyen volt az a kis lúzer? Nem zúgtál bele, remélem!
- Ha valaki itt lúzer, akkor az te vagy! - beindítja a motort, aztán elindulunk. - Ne nevezd őt így! Sokkal többet ér, mint te valaha! - felnevetek.
- Te jó ég! Belezúgtál? - nehéz abbahagyni a nevetést. - Ennyire nem lehetsz reménytelen! Felejtsd el őt, mert úgysem érdekled!

Nem válaszol semmit, némává válik. Én sem tulajdonítok neki több figyelmet. Hamar megérkezünk abba az átok iskolába. Kiszállok és leszarva Josht, előre megyek. Paloma sehol sincs, így helyette a kedvenc tanáromat keresem meg. Amint megpillantom, odasietek hozzá, de valaki megállít.

- Majdnem neked mentem, butus! - korholom le a lányt. - Nem szeretnélek bántani, még ennyivel sem! - nem valami vidám az arca. - Miért vagy morci?
- Megvan rá az okom! - kissé közelebb lép, eléggé fenyegető az aurája, nem mintha képességem lenne ahhoz, hogy lássam. - Egy dolgot kérek. Ne gyere a társaságomba! - ezzel hátat fordít és ott hagy. Nem értem… Mi a fasz baja van? Megvonom a vállam és ahhoz az emberhez sétálok, aki még kíváncsi a társaságomra.
- Jó reggelt, Baker tanár úr! - felém fordul és a szokásos mosolyt mutatja nekem.
- Önnek is jó reggelt, Emily! - egy újabb papírt nyújt kezembe. Ó basszus, hát nem szokik le erről soha? Körbenéz, majd lejjebb hajol, hogy hallhassam szavait. - Csodás volt a randink! - suttogja, de én nem értem, hogy miféle randi… Ó, várjunk csak! A bitorlóm randizott vele? Ejha, szóval Daniel megcsalt? - Megismételhetnénk valamikor!
- Persze, az jó lenne! - kicsit sem! Akar randizni a fene! Miért érzem úgy, hogy az a liba keresztbe tett nekem? Eddig semmi sem úgy alakul, ahogy kellett volna. A papírt kidobom a kukába. Francba az egésszel!

Lily

Már egy pár perce le vagyok fagyva. Újra én vagyok én. Na jó, ez így bonyolult. Nem vagyok többé Emily. A saját testemben keltem fel. Újra Denverben vagyok. A heg ott van, ahol kell lennie. Boldog vagyok, hiszen erre vágytam. Úgy feküdtem le, hogy bárcsak itt lennék. A szobám is hiányzott. Pasztell rózsaszín fal, a fehér ágyam, szív mintás ágyneművel. Az álló tükröm, ami megmutatja, hogy kissé kócos a hajam. A fehér bútor, mely az átlagos ruháimat tárolja magában. Pár poszter a falon, melyeken állatok vannak. 2 cicás és egy kutyás. Azért raktam fel őket, mert igazán aranyosak. Kezeimmel megdörzsölöm arcom és nem is tudom, hogy mit érezzek. Körbenézek a szobában. A telefonomat keresem. Az ágyam mellett van egy dupla fiókos szekrény, annak a tetején van. Leülök az ágyamra, bekapcsolom és pötyögni kezdek. Őket keresem, remélve azt, hogy tudok velük beszélni. Rátalálok Josh-ra. Elég sok képet tett fel magáról. Bátortalanul nyomok rá az ismerősnek jelölésre. Visszaigazolásra vár. Ugyanezt eljátszom Paloma-val is. Remélem, hogy nem utasítják el. Az ő nevét is beütöm. A képét nézve elfog a szokásos érzés. Visszakapta azt a lányt, akit szerethet. Bár… Emily nem fog vele úgy viselkedni, ahogy én tettem. És annak a tiszta lapnak is lőttek. Szomorú vagyok, de így kellett lennie. Mindenki a helyén újra. Januárban úgyis odaköltözünk és akkor találkozhatok velük. Addig pedig kibírom valahogy.
Megkeresem a fésümet, amit az egyik fiókban tartok. Kezembe véve a tükrömhöz megyek és megfésülködöm. Egy pillanatra megállok a mozdulatban és egy gombócot érzek a torkomban. A szemem pedig érzi a könnyeket, melyek mardossák. Pislogok egyet, vagy kettőt, hogy elmúljon. A kopogásra kiejtem a fésűt a kezemből. Lehajolok és felveszem, amire nyílik az ajtó és anya lép be. Úgy odamennék hozzá, hogy átöleljem, de nem teszek így, mert nem akarok magyarázkodni. Mindössze három napot töltöttem ott, de mégis olyan hosszúnak érződik. Talán azért, mert túl sok minden történt.

- Jó reggelt! - mindig is szépnek tartottam az anyámat, most sokkal különlegesebb a szememben. Nem túl vékony, de szép testtel van megáldva, még annak ellenére is, hogy engem világra hozott. Hosszú, enyhén göndör barna haja most szépen omlik vállára. Általában felfogja, kíváncsi vagyok, hogy most miért nem. Égkék szemei kiemelik gyönyörű arcát, melyen nem látni még ráncokat. Hosszú szempillákat tudhat magának. Szája enyhe piros színben tündöklik. Egy fejjel magasabb nálam csupán.
- Jó reggelt! - egy őszinte, ha nem a legőszintébb mosollyal köszönök én is.
- Milyen csodaszép vagy ma reggel! Ragyogsz! - megrázom fejem. Bejön a szobámba, a hátam mögé lép. Szembefordít a tükörrel, megigazgatja hajam. - Nézd csak meg magad! Nem tudom, hogy mi történt, de tisztán látszik, hogy valami megváltoztatott. - sosem láttam magam szépnek. Hol vagyok én Emilyhez? De igaza van. Vagy talán csak belém beszélte az imént. Tényleg máshogy nézek ki. Hirtelen csilingel a telefonom, így odalépek. Josh vissza is igazolt, ennek örülök. Paloma még nem, de hirtelen kapok is egy üzenetet.

“Emily újra a régi, ami azt jelenti, hogy te is. Amint megláttam, rájöttem”

Nem váratom meg, rögtön válaszolok neki. Leírom, hogy itt vagyok én is. Nem tudom, hogy minek a hatására, de örülök, hogy visszatértem. Sajnálom, hogy így hagytam el őket, de azzal nyugtat, hogy nem is tettem semmi olyat. Mivel többet nem ír, így én sem akarom zavarni. Gyorsan felöltözök és lemegyek a konyhába. Minden hiányzott, viszont nem tudom, hogy mi fogad majd az iskolában. Amikor a szüleim nem figyelnek, titokban megsimogatom azt a bizonyos heget. Nem vágyom már más életre, mert megtanultam, hogy nem menekülnöm kell, hanem megoldani a dolgokat. Emily élete szörnyű és semmi pénzért nem cserélnék vele. Azonban, most minél jobban várom azt, hogy január legyen és újra lássam őket.