Emily

“Kedves bitorló! Hogy érzed magad a helyemben? Én unom itt magam, bár Brian néha szórakoztató tud lenni. Tudtad, hogy szerelmes beléd? Vicces, ahogy próbálkozik! Mondd csak, melyik fiúmba zúgtál bele? Ne is írd azt, hogy egyikbe sem, mert akkor hazug vagy! Josh egy barom és úgy sem képes szeretni senkit. Daniel… ó, a hősszerelmes Daniel. Tuti, hogy megdobogtatja az érzékeny szívedet. Brian mondta, hogy milyen vagy, ezért is írom neked ezt. A legnagyobb örömömre, hamarosan szemben állhatunk egymással. A szüleid elhatározták, hogy januárban már egy városban leszünk. Csókol téged, Emily!”

Lily

Elképesztő, hogy az ember hangulata milyen gyorsan képes változni. Életem legjobb randiján vagyok túl. Daniel tényleg kitett magáért. Az a bizonyos másik város Mankato, ami olyan hatást vált ki az emberből, mintha visszautazott volna kicsit a múltba. Pont ezt szereti benne. Először megmutatta, hogy milyen helyeket szeret. A könyvtárral kezdtük, mert egy könyv felöl érdeklődött. Elmondása szerint a munkájához kellett, de észrevettem, hogy egy verses kötetet is lapozgatott. Az épület előtt van egy szobor, ahol mindenképp szeretett volna egy képet készíteni. Nos, a szobor nem látszott jól, de neki tetszett úgy is. Ezután egy étterembe vitt, ahol a városhoz hasonlóan, itt is kicsit régies környezet tárult elénk. Az asztalokon kockás terítő, azon pár gyertya. Halk zene szólt és nem voltunk sokan, de igazán örültem neki. A végén egy tó mellett sétálgattunk, kéz a kézben. Tényleg olyanok voltunk, mint egy szerelmespár. Azt a tényt leszámítva, hogy nem én álltam teljes valómban mellette. Sok dolgot mesélt magáról és mindezt élvezettel tette. Elmondta, hogy milyen gyerekkora volt. Néha okozott gondot a szüleinek, de boldog családban nőhetett fel. Van egy nővére, aki Európában él és nagyon ritkán jön haza. Leginkább csak ünnepekkor. Vállalkozóként tevékenykedik és igazán sikeres benne. Nem számítottam rá, de egyik titkát is elárulta, amire nem bírtam nem azt mondani, hogy aranyos. Még régebben az anyja vett neki egy plüsst, amit azóta is az ágyában tart. Nem ölelgeti, csupán csak ott a helye. Ezt soha senkinek sem árulhatom el. Boldog vagyok, hogy valami olyat is elmondott, amit inkább szívesebben tart magában. Úgy gondolja, hogy ezért cukkolnák és nem lenne kedve ezt hallgatni hosszú napokig. Sötétedés előtt tértünk vissza és bár nem akartam elköszönni tőle, mégis meg kellett tennem.

Az akkori vidámságom a köddé vált, köszönhetően Emily-nek, aki rám írt a saját nevemmel. Bitorlónak nevez, ami rosszul esik, hiszen nem loptam el semmit. Valóban egy olyan életre vágytam, ami nem az enyém, de nem az volt a szándékom, hogy elvegyem másét. Tehetetlennek érzem magam és félek. Mi lesz, ha meglátjuk egymást? Fel vagyok ilyen dologra készülve? Persze, hogy nem! Újra és újra elolvasom az üzenetét. Január még messze van, de amilyen gyorsan telnek a napok, hamar itt lesz és vége lesz ennek az egésznek. Nem akarok elszakadni tőle, de a saját testemet vissza akarom kapni. Lassan szívom be a levegőt és ugyanilyen tempóval hagyom távozni is. Nem sírhatok most és nem is kellene félnem sem. Ehelyett helyrehozhatnám mindazt, amit elrontott. Aztán majd lesz valahogy. A jövőt nem láthatom. Elképzeléseim ugyan vannak, amik talán összejönnek, talán nem. Egyébként, kicsit örülök is, hiszen a szüleim itt lesznek. Említette még Briant is. Sosem éreztem iránta semmit és nem is sok időt töltöttem a társaságában. Ennek ellenére sokat tud rólam. A csuklómra pillantok, de ott nincsen semmi. Tiszta és érintetlen. Innen is látszik, hogy ez nem én vagyok. Egy fura hang hagyja el szám. Talán nevetés? Nem tudom, de ha tényleg változtatni akarok, akkor tudom is, hogy mivel kell kezdenem. Sajnálom Emily, de lehet, hogy tönkreteszek neked valamit. Nem lesz egyszerű a dolgom, de talán menni fog.

A telefonom kijelzője szerint lassan este nyolc. Ma már nem hívhatom át Paloma-t, de egy üzenetet hagyhatok neki. Van egy olyan érzésem, hogy vele beszélhetek arról, ami történt. Meglehet, hülyének néz majd, de vannak dolgok, melyek segíthetnek abban, hogy higgyen nekem. Akár Josh-nak is elmondhatnám, de az esetében bennem van egy félsz. És nem kellene őt zargatni azok után, ahogy elváltunk. Maradjon csak abban a hitben, hogy ő Emilyt látta mindvégig.


A szívem veszettül dobog és nem hittem volna, hogy képes erre is. A naplót már elővettem és a telefon is kéz alatt van. Mindkettőre szükségem van. Paloma pedig ebben a pillanatban jön be a szobába. Rémülten nézek rá. Tegnap este az üzenetem után át akart volna jönni, de lebeszéltem róla. Ma pedig korán akart megérkezni, de rávettem, hogy nyolc előtt ne tegye. Amint becsukja az ajtót, magamra erőltetek egy nyugodtabb arcot.

- Szia csajszikám! Megleptél az üziddel. - leül velem szemben a padlóra, ugyanis ott foglaltam helyet. - Minden rendben? - aggódva néz rám, amiért gombócot érzek torkomban, de gyorsan lenyelem.
- Valami olyanról akarok veled beszélni, amit lehet, hogy el sem fogsz hinni. De bíznod kell bennem! - aggódó szemekkel pillant rám és megérinti egyik karom. - Nem is tudom, hogy sokat gondolkodtam-e azon, hogy mindezt eláruljam. De talán nem is számít.
- Nem értelek! Emi… - hirtelen teszem kezem a szájára, az övét lerázva magamról. Most veszem észre, hogy a térdeimen helyezkedem el. Nem kényelmetlen ez a helyzet, ellenben, amit mondani fogok, az lesz.
- Ne hívj így! - furcsa szemekkel méreget, kezem elveszem szájáról. - Nem ez a nevem! És kérlek, most ne szakíts félbe! - kissé megrázza fejét, de megértem, hogy beleegyezik kérésembe. Ökölbe szorítom kezeim. Most nem kezdhetek el sírni. El kell magyaráznom mindent. Fájni fog neki, de muszáj! Az érdekében! - Az igazi nevem Lily Thompson. 17 éves és Denverben élek, vagyis éltem. - látom rajta, hogy kérdezne, de gyorsan folytatom. - Olyan életem van, amiből menekülni akartam, mert bántalmaztak és kárt is tettem magamban, kétszer is. De itt vagyok még mindig, aminek oka van. Pénteken úgy keltem fel, hogy nem Lily vagyok, hanem Emily. Egy olyan lány, aki nagyon szép és mindenki körbe rajongja. Legalábbis azt hittem, de kiderült, hogy 2 férfi is csapja neki a szelet, túl tökéletesnek tartja magát és lenéz mindenkit. Egy olyan lány, aki csak önmagával foglalkozik. Ezt eljátszani nem tudnám. Képtelenség lenne számomra, mert én más vagyok. Időközben találtam egy naplót, ami az övé. - kezembe veszem és átnyújtom neki. Zavar van a tekintetében, de számítottam erre. Lassan veszi csak át. - Nem sokat írt, de tele van durva szavakkal. Amikor elolvastam, teljesen kiábrándultnak éreztem magam. Ha gondolod, olvasd el, de akár el is mondhatom.
- Ezt… nem értem… Mi ez az egész? Most csak szívatsz, ugye? - megrázom a fejem. - Ki hinné el, hogy te Lily vagy? Ez hülyeség!
- Ó… nem írtam Paloma-ról még. A kis ölebem, aki azt teszi, amit mondok neki. Szegény, nem képes önálló gondolatokra. De szerencséjére itt vagyok neki és gondoskodom róla. - mondom ki hangosan, amire lefagy. Meg sem bír szólalni. Megértem, mert én sem lennék különb a helyében. - Ezt ő írta, többek között.
- Nem hiszek neked! - összeszorított fogakkal mondja ezt. Ajj… érzem, hogy pár könnycsepp ki akar jönni, de nem hagyhatom. Nincs okom arra, hogy sírjak.
- Sejtettem, hogy nem fogod, ezért mutatok még valamit. - a telefont a kezembe veszem és megkeresem az üzenetet, amit Emily írt nekem. - Ezt tőle kaptam még tegnap. - felé fordítom. Várok, míg elolvassa. Amikor rám néz, könnyes a tekintete és most már én sem bírom visszatartani. A telefont leteszem a szőnyegre. - Tudom… nehéz elhinni, de mi okom lenne ilyet kitalálni? - megdörzsölöm szemeimet. - Emily egy szörnyű lány. Te, Josh és Daniel is… egyikőtök sem érdemli meg, hogy így viselkedjen veletek. - nem mond semmit, szinte felpattan és táskáját megragadva elhagyja szobámat.

Ajkamba harapok és felnyögök, végül elsírom magam. Mit teszek, ha nem hisz nekem? Tudom, neki ez most nagyon fájdalmas, de ha ő nem hisz, akkor senki sem tud segíteni. És ebben most csak rá számíthatok. Csak neki mondhattam el. Ha Paloma nem áll mellém, akkor teljesen magamra maradok és azt nem akarom. Furcsa ezt gondolni, de szükségem van a támogatására. Nem is tudom, hogy félek-e Emily-től, vagy attól, amit tenne. Ilyen rövid idő alatt, annyi minden történt. Van, amit nem akarok elveszíteni és van, amit szívesen hoznék helyre. Bár lehet, hogy ez lehetetlen.
Beletelik pár percbe, míg megnyugszom. Holnap már hétfő, így iskolába kell menni. Élni kell tovább ezt az életet, de így nehéz. Akit szeretek, egy másik lányt lát bennem, mondjuk… ez nem helyes így, hiszen én vagyok rossz helyen. Kezembe veszem a naplót és a telefont is. A könyvet visszateszem oda, ahol először rátaláltam. A másik tárgyat pedig arra használom, hogy írjak. Egyelőre csak a nevet nézem. Lily Thompson. Egy szemüveges lány, aki menekült és most itt van egy másik lány testében. Ha összehasonlítom kettőnk életét… az enyém lehet, hogy pokoli, de inkább az, mintsem egy hamis, megjátszott valami. Nem is tudom, hogy várjam-e az elkövetkezendő napokat, hónapokat? Egyedül csak Daniel van, aki nem utál, de ő sem engem szeret. Három ember, akiknél szeretnék a saját testemben lenni és úgy megismerni őket. Félek a holnaptól… Hogy fog Paloma viselkedni? Mi van azóta Josh-sal? Hogy fog Daniel a szemembe nézni? Utóbbi még nem is olyan, amitől reszketnék. Azt a szívem úgyis megteszi. Az enyém és nem Emily-é. Ez az egy dolog az, amit biztosan tudok.

- Kicsim? - megijedek és a nőre nézek, aki belép a szobába. - Minden rendben? - aggódó szemekkel néz rám és helyet foglal mellettem az ágyon. Emily szülei azok, akiknek semmit sem mondhatok el. Túl kedvesek ahhoz. A lányuk egy kegyetlen ember, de ezt tőlem sosem tudják meg.
- Nincs semmi baj! - füllentem és mosolyt erőltetek arcomra. - Kicsit megsértettem Paloma-t, de majd megbékél.
- Sírva ment el, még csak nem is köszönt. Nem kell elmondanod, de ne veszekedjetek, hiszen olyan régóta ismeritek egymást. - csak bólintok. - Ő egy aranyos lány, sajnos a szülei nem élnek már. - ezt nem tudtam. Bár nem is vagyok itt ennyi ideje. - De erős és mindig kiállt melletted.
- Igen. Majd holnap, addigra talán tudok vele beszélni. - feláll és elindul az ajtó felé, de megállítom azzal, hogy meséljen, milyen volt Emily régen. Azt hazudom, hogy nem emlékszem már arra, hogy miket csináltam gyerekként.

Tüneményes kislány volt, szófogadó és kedves mindenkivel. Sok barátja volt, akik sokszor jártak át hozzá, hogy együtt játszanak. A szüleit mindennél jobban szereti, legalábbis Emily anyukája szerint, de szerintem ez nem igaz. Az apja eléggé elkényeztette azzal, hogy mindent megvett a lányának. A kocsit sokallta, hiszen egy 13 éves mit kezd vele? Ez volt Emily első írása a naplójában. Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen emberré váljon? Gazdagság, esetleg a tudat, hogy szép külsővel lett megáldva? Talán a környezete, gondolok itt az olyan emberekre, akik szintén magas lovon ülnek.

- Ha megtudnád, hogy szörnyű vagyok, mit szólnál? - kérdő pillantással nézek a nőre, akin látom, hogy meglepődik a kérdésem miatt. Elgondolkodik, nem akar azonnal válaszolni. Kissé ráncolja a homlokát is.
- A lányom vagy. Egyértelmű, hogy lenne bennem harag, de sosem dobnálak el. Én hoztalak világra. - hajamat a fülem mögé tűri és lágyan megsimogatja arcomat. - Te vagy a mindenem! Ezt sose felejtsd el! - ha az én anyám lenne, már vágynék az ölelésére, de nem teszek semmit. Ismét feláll az ágyról, de ezúttal hagyom, hogy menjen. Eldőlök az ágyon és a plafonra bámulok. Tiszta és hófehér. Annyi minden motoszkál bennem, hogy szinte túlcsordulok az érzelmektől. Bárcsak történne valami, ami előrelendít ebben az egészben.

A hétfő reggel hamarabb jött el, mint vártam. Tanulva a pénteki hibámból, most felveszek egy harisnyát és pulcsit is az egyenruhához. Nem szeretnék fázni. Nem számítok arra, hogy Josh ír és eljön értem. Úgysem fog. És ez jól van így. Így kell lennie, nem igaz? A szobát elhagyva a konyhába megyek, hiszen finom illatot érzek. Emily anyja áll a tűzhelynél és valamit halkan dúdol. Leülök az asztalhoz.

- Jó reggelt! - viszonzom a köszönést. - Palacsinta, áfonyával, lekvárral, vagy juharsziruppal. Mivel szeretnéd? - vidám mosolya élénké tesz.
- Juharsziruppal jó lesz. - szed nekem egy tányérra néhányat, majd leönti a sziruppal és elém teszi. - Köszönöm! - magának is szed és leül mellém. Ez az egész pillanat olyan meghitt. Bűntudatom van, hiszen ez nem nekem járna. Azonban lehet, hogy ő nem tudná értékelni. Anya ritkán készített palacsintát, így nem tagadhatom le, hogy hiányzott. Ő is hiányzik, pedig nem telt el még egy hét sem. Január… az a bűvös hónap. Vajon mi fog történni akkor? Elűzve gondolataimat, inkább az evésre figyelek.

A telefonom csilingel a táskában. Előveszem, megnézem, hogy mi az. Persze már azóta tudom, hogy üzenetem jött. Szerencsére nem a nevem által, de amit kaptam, az jobban meglep, mintha önmagamtól kaptam volna.

“Hamarosan ott vagyok érted. Josh”

Mindenre számítottam, csak erre nem. Azt hittem, hogy látni sem fogom, csak elvétve. Erre idejön, mintha semmi sem történt volna. Talán csak a többiek kedvéért akar fenntartani egy olyan látszatot, hogy együtt van még Emilyvel. Ha ez így van, abba nem akarok belemenni. Hagyok némi palacsintát a tányéron, de azt nem bírnám most megenni. Elköszönök a nőtől, felveszek egy cipőt és kabátomat összehúzva kisietek a bejárati ajtón. Tudnom kell, hogy miért jön ide? Milyen szándékkal? Hamar meg is pillantom a kocsit, ami az övé. Pontosan előttem áll meg. Nem várom meg, amíg kiszáll, én ülök be.

- Azt hittem, hogy nem jössz többé. - remélem, nem érződik haragosnak a hangom. Nem vagyok mérges, csak meglepett. Rám néz és nem is szól semmit. Jobb keze a kormányon, bal kezére támaszkodik, amit az ablakhoz nyom. - Mi az? Nem megyünk, ha már eljöttél? - Tekintete komoly és kezdem kényelmetlenül érezni magam. Elfordítom arcom. Valamiért nem tudnék most ránézni.
- Paloma telefonált még tegnap. - megdermedek és már semmiképp sem akarok ránézni. - Sírt. Nem szokott engem felhívni sosem, de sírva aztán… - elindítja végre az autót, de nem megyünk még. Félek attól, amit mondani fog. - Valami hihetetlen dolgot mondott. El sem akartam hinni, de beszélt egy naplóról, meg a telefonodon lévő üzenetről. - rémült szemeimet rá emelem. - Te mit gondolsz erről?
- Én… - nem számítottam arra, hogy Paloma elmondja ezt bárkinek is, de főleg nem Josh-nak. Beszéljek? Tartsam magamban? De már tud pár dolgot. - Nem tudom, hogy beszélhetek-e neked erről. Félek attól, hogy bolondnak tekintesz, vagy még rosszabb történik.
- Nem vagyok szörnyeteg, Lily! - egy hatalmas szívdobbanás. Ilyet még sosem éreztem. Vajon milyen tekintettel meredek rá? Úgy érzem magam, mintha elhagyott volna a lélek, noha az jelen esetben én vagyok. Elneveti magát, aztán leállítja a motort. Mondani akarok valamit, de nem jön ki hang a torkomon. - Szeretném megnézni azt a naplót én is és a telefonon lévő üzenetet is. - megrázom a fejem kissé, amire szelíden néz rám.
- Mi… mi van, ha nem hiszed el? - végre megjött a hangom. - Ez nem olyan dolog, ami minden nap megesik bárkivel. - bólint egyet. - Akár hazudhatok is… - megrázza fejét. - Miért vagy ebben ennyire biztos?
- Emilynek nincs ekkora fantáziája. A saját világában él, ez tény, de nem egy eszes lány. Szóval… megnézhetném? - fejemet az ülés támaszának döntöm. Ez az egész olyan, mintha egy álom lenne. Félig rémes, félig jó. Muszáj vagyok magamba csípni, hogy tudjam. Túl erősen teszem, mert fáj. Nem szólok semmit, csupán kiszállok és megvárom őt is.

Emily anyja meglepődik, hogy visszajövök a házba, de amint meglátja Josht, nem is kérdez semmit. Szegény… Valamelyik nap egy másik férfit láthatott. Nem hiszem, hogy rosszat gondol. Belépünk a szobába, előveszem a naplót, amit a kezébe nyomok, közben megkeresem az üzenetet is. Mindketten leülünk az ágyra. Nem szólok semmit sem, amíg nem végez. Nyugtalan vagyok, mert nem tudom, hogy mit fog mondani. A legrosszabbra gondolok, pedig azt sem tudom, hogy az mi lenne. Azt mondják, minden hazugság kiderül egyszer, de nem hittem volna, hogy ez ilyen hamar megtörténik. Sosem birizgáltam a rajtam lévő ruhákat, vagy bármi mást, de most ezt teszem. Melegem van, talán azért, mert be vagyok öltözve, de mégsem hiszem. Tudom jól, hogy mi zavar. Josh becsukja a naplót, majd a telefonon lévő üzenetet kezdi el olvasni. Legszívesebben eltűnnék, de nem tehetem. Az eszközt kezeimbe csúsztatja, feláll és vesz egy mély levegőt. Nem kérdezek semmit, inkább várok, amíg ő maga nem kezd el beszélni. Felém fordul és észreveszek rajta valamit. Olyan dolgot, amit egyszer apámtól láttam, amikor anyával összekapott. Josh… sír… egy pillanatig azt sem tudom, hogy mondjak-e bármit. Mit kell tenni, ha egy férfi sír? Szabad ilyenkor vigasztalni?

- Josh… - elfordul, hogy a hátát lássam. - Sajnálom! - hirtelen ragadja meg jobb kezem és maga után húz. Az autóig meg sem állunk. Kinyitja nekem az ajtót, így beülök, bekötöm magam. Ő is beül, beköti magát. Elindulunk és idegesít, hogy nem mond semmit. Hisz nekem, vagy hazugságnak véli ezt az egészet és úgy gondolja, hogy Emily beeteti ezzel az egész testcserés dologgal. Ha mondana valamit… Egészen az iskoláig csak a néma csend van kettőnk között. Tudni szeretném, hogy mit gondol, vagy hogy mit érez. Megöl ezzel. A motor leáll, kikötöm magam, ahogy ő is. Végre felém fordul.
- Ez egy orbitális őrültség! - mondja halkan. Nem lát rajtam reakciót, így folytatja. - Nem is tudom, hogy mi zavar. Tudtam, hogy Emily milyen, de… de bassza meg! Nem is tudtam, hogy az egyik tanárral kefél. - ez egy kicsit rosszul esik, hiszen Daniel-ről van szó. - Igaz, én sem vagyok szent, szóval ebben kvittek vagyunk. Hogy történt ez? Ki vagy te? És… te jó ég, azt sem tudom, hogy mit kérdezzek. - kezeibe temeti arcát. Sajnálom őt, de mit tehetnék?
- Nos, nem tudok többet mondani neked, mint amit Paloma-nak. Pénteken úgy keltem fel, hogy nem Denverben vagyok, hanem itt. Hogy nem Lily, hanem Emily. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen abszurd ez az egész szituáció, akkor ne hidd el. Én magam sem tudom hova tenni. - felém fordul és érdeklődően vizslat.
- Akkor nem is szakítottam Emilyvel, hanem veled. - zavarba jövök Miféle válasz létezik erre? Nem igazán tudom, hogy most milyen hangulatban van. Nehéz kiigazodni rajta.
- Hát… gondolom… - kiszáll az autóból, átsétál az én oldalamra, kinyitja az ajtót és felém nyújtja kezét. Elfogadom és kikecmergek a járműből. - Nem tudom… - rám emeli tekintetét. - Mit kellene most tennem, vagy mondanom?
- Egyelőre semmit, de szeretnék erről beszélni még. - csak bólintok. Túl izgultam volna, vagy hamarosan kapom a pofont?