A szakítás utáni időszak a filmek szerint szenvedéssel telve telnek. Esetemben nem így van, hiszen nem vagyok szerelmes Josh-ba. És tudom, hogy Emily sem. Így nem érzem magam sem bűnösnek, sem szomorúnak a történtek miatt. Egy ideig úgyis gyűlölettel teli szemekkel fog rám nézni. Vagy figyelmen kívül hagyom, vagy beletörődöm. De most már ideje más személyre vetnem a pillantásom. Az pedig nem más, mint Paloma. Szeretném megismerni őt és azt is, hogy valódi barátjának tartson.
Lassan visszaérek a házba. A parkolóban egy ismeretlen autó áll. Nem törődöm vele és bemegyek a bejárati ajtón. A nappaliban egy ismerős arc vár és Emily anyja. A szívem rögtön is jelez, hogy tudjam, nem csak a szemem káprázik. Halvány mosolya elég, hogy megfeledkezzem magamról. Nem is tudom, hogy viszonzom-e. Most tűnik csak fel, hogy szürke öltönybe öltözött.

- Emily kincsem! - az említett lány anyja közelebb lép hozzám. Szájával a fülemhez hajol, ami nekem túl bizalmasnak tűnik, de persze, nem zavar. - Ez a jóképű fiatalember hozzád jött. Légy kedves vele! - forróság kúszik arcomba. A nő elenged és magunkra is hagy. Daniel közelebb lép, lehajol és egy puszival jutalmaz.
- Remélem nem gond, hogy itt vagyok? - ha rólad van szó, kicsit sem. Kezeim mintha maguktól mozdulnának és elérik, hogy megérintsem arcát. Ennyivel is képes elérni, hogy elgyengüljek. Ahogy legutóbb, úgy most is ő kezdeményezi a csókunkat. Emiatt olyan könnyűnek érzem magam. Az, hogy ennyire vonzódom hozzá, még mindig különös számomra, de kicsit sem bánom. Tudom, hogy mit érez és én szeretném ezt viszonozni. Lassan eltávolodunk egymástól.
- Örülök, hogy itt vagy! - nem szívesen engedem el, de nem foghatom egész estig. Furcsa lenne. - Egyébként, minek köszönhetem látogatásod?
- Nos, egyszerűen csak látni akartalak! - ellágyul a szívem. Leveszem magamról a kabátot és a nappaliban lévő kék fotelre helyezem.
- Felmegyünk a szobámba? - megérintem egyik kezét és magam után húzom. Emily szobája amúgy az emeleten van, így fel kell mennünk a lépcsőn. Enyhén ívelt és márvány mintázatú, egy vörös szőnyeggel a közepén. A lépcső tetejére érve észreveszem, ahogy Emily anyja elsuhan a kabátommal. Arcán egy hatalmas mosollyal. Érdekes, hogy nem ellenzi ezt az egészet. Vajon tudja, hogy Daniel kicsoda? Talán egyszer beszélhetnék vele erről. Kinyitom az ajtót, besétálunk rajta, majd be is zárom és hátamat neki döntöm. Most tűnik csak fel, hogy nem engedtük el egymás kezét. - Tegnap ugye arról volt szó, hogy tiszta lappal kezdünk. - ő csak bólint. Tekintete komoly. De neki más mondandóm van. - Szeretném, ha elmondanád, hogy mit is érzel irántam? Mit gondolsz rólam? - ezek a kérdések csúnyán ütnek, hiszen, amit mondani fog, az nem nekem lesz címezve.
- Azt hittem, hogy már tudod, de akkor elmondom. - közelebb lép hozzám, egyenesen a szemeimbe néz. Eddig észre sem vettem, hogy milyen színű a tekintete. - Korábban mondtam, hogy már az első pillanatban tudtam, hogy különleges vagy. Meg akartalak ismerni, de mivel tanár vagyok, nem tudtam, miként kezdeményezzek. De te megkönnyítetted a dolgom. - rám mosolyog, amit nem tudok viszonozni, mert tudom, hogy Emily miért is közeledett hozzá. - Bár azt mondtad, hogy csak testiségeket akarsz, semmi mást. De mivel érzelmes ember vagyok, komolyabban elkezdtem érdeklődni irántad.
- Akkor a versek… - bólint. - Ez az egész azt jelenti, hogy te…
- Szerelmes vagyok beléd! - tisztán érzem, hogy a sírás környékez. Hogy tudott beleszeretni egy ilyen lányba? Meg sem érdemli. De most nem Emily van itt, hanem én. És mivel hatással van rám, nekem kell válaszolnom. Akarok is válaszolni rá, így a köztünk lévő távolságot még jobban csökkentem.
- Megengeded, hogy a magam módján viszonozzam? Még sosem voltam szerelmes és tapasztalatlan is vagyok emiatt. - lágy mosolya kissé bátorítóan hat rám. - Szeretnélek jobban megismerni. Tudni, hogy milyen vagy valójában. Szeretnélek úgy szeretni, ahogy te is szeretsz engem. - jobb kezével megérinti arcom, míg másik keze derekamra csúszik és közelebb von magához, megszüntetve minden távolságot.
Ez már a harmadik csókunk, ilyen rövid idő alatt, de most érzem azt, hogy vadabb, mint eddig. Talán ezt nevezik szenvedélynek? Mindkét kezét megérzem hajamban, ahogy belemarkol. Nyelve szinte táncot jár az enyémmel. Megkapaszkodom karjaiban, mert ha nem teszem, attól félek, hogy összerogyok. A testem furcsán reagál erre és úgy érzem, hogy el ködösödik a tudatom. Teljesen átadom magam az érzésnek, de ekkor véget vet ennek a csóknak. Bevallom, én még nem akartam, de mivel szaporábban vesszük a levegőt, megértem, hogy miért döntött így, azonban a közelségünk nem csökkent. Még mindig össze vagyunk bújva. Daniel kezei már az arcomat simogatják, szemei azonban csukva vannak. Szavaim felé őszinték voltak. Tényleg a magam módján akarom őt. Azonban nem tudom, hogy hogyan reagáljak, ha neki a csók már kevés. Én még nem állok készen ennél többre. Bízom abban, hogy türelmes lesz. Illetve abban is, hogy addig még itt lehetek. Szemei kinyílnak és áhítattal néz rám. Homlokunk összeér, ő vesz egy mély levegőt és én várok a folytatásra. Jobb kezemmel ajkához érek, miközben az enyémből egy sóhaj kúszik ki. Most jut csak eszembe, hogy nem is tudtam, hogy én ilyen dolgokra is képes vagyok. Néha úgy érzem, mintha nem is én lennék, aki eképp cselekszik. Ilyen módon vált ki belőlem ilyen tetteket és érzéseket? Ismét elengedek egy sóhajt és már majdnem kicsúszik a számon, hogy folytassa, de szerencsére kérnem nem kell, mert megteszi ő. Lenyűgöz ez a váratlanul jövő vadsága. Olyan szenvedély van benne, amivel engem is magával ránt. Hirtelen tudatosul bennem, hogy az ágyon kötünk ki. Fölém emelkedik, amire kissé megrémülök és eltűnik a köd a fejemből. Akármennyire is feltüzel, továbbra sem lennék még arra képes, hogy odaadjam magam neki, noha Emily ezt megtette már. És hogy őszinte legyek, nem ebben a testben szeretnék az övé lenni.

- Ne aggódj! - meglepődöm. - Érzem rajtad, hogy nem akarsz többet. - megpróbálok hálás szemekkel nézni rá. Olyan szép szemei vannak, képes lennék elveszni bennük. - Olyan más vagy most. - kissé összeszorítom ajkaimat. - Még sosem néztél rám úgy, mintha szerelmes lennél. - hirtelen távolodik el és ülő helyzetbe helyezi magát. Én magam is felkelek.
- Hogy érted ezt? - most annyi mindent el tudnék neki mondani és nagyon is vágyom arra, hogy Lily legyek, ne pedig Emily.
- Eddig akárhányszor néztünk egymásra, semmiféle érzelmet nem láttam. A vágyat leszámítva, de azt is csak akkor, amikor lefeküdtünk. De tegnap és ma… - visszatartom a levegőt egy pillanatra. - Ha azt mondanád, hogy te is szeretsz, elhinném neked.
- Mert így is van! - vágom rá gyorsan és érzem, hogy elpirulok, noha ezt csak forróságnak fogom fel az arcomban, ami aztán szépen lassan lekúszik a testembe is. A szívem is gyorsabb tempóra vált. - Talán fejbe vágtak és emiatt lettem kissé más, de úgy érzem, hogy veled akarok lenni. Meg szeretnélek érinteni. - miközben ezt mondom, ő kúszik közelebb, megtartva ülő helyzetét. - Olyan hatással vagy rám, ami nekem furcsa, de tetszik. Néha bátrabbnak érzem magam, de van, amikor gyengének. - és mindezt ilyen rövid idő alatt. Szinte már abszurd az egész. Eddig úgy hittem, hogy csak a romantikus regényekben történik meg a szerelem seperc alatt. De mindezt átélni különös. - Szerinted miért vélekedem így?
- A szerelmet nem lehet megmagyarázni. Mindenki másképp éli át. Te így, ahogy elmondtad, én pedig hasonlóképp. Talán annyi a különbség, hogy én szeretlek megajándékozni. - Emily nem is sejti, hogy milyen szerencsés. De… nem ő szerelmes ebbe a férfiba, hanem én. Én akarom őt megérinteni, még ebben a pillanatban is. Érezni a kezéből áradó melegséget, élvezni a csókjait és vele lenni, amikor csak lehetséges. A közelsége annyi mindent hoz ki belőlem, hogy szinte alig bírok magammal. Ebben a pillanatban is úgy érzem, hogy érinteni szeretném és nem beszélni. De tudom, hogy vissza kell fognom magam és meg kell ismernem őt. Egy kapcsolatot csak úgy lehet elmélyíteni, ha többet tudunk egymásról. Viszont… nem feledhetem el, hogy ő semmit sem fog tudni rólam. Soha nem ismerheti meg Lilyt, mert akit ő lát, az nem én vagyok. Ez a tény szomorúvá tesz. Rettentő szomorúvá. - Mi a baj? Mi ez a bús tekintet?
- Ezt képtelenség lenne megmagyarázni! - a sírás kerülget és megpróbálok elfordulni tőle, de nem engedi. Bal kezének ujjai az államon kötnek ki, csak hogy elérje, tekintetünk egymásba forrjon. Lehull egy könnycsepp. Basszus… nem akarok most elgyengülni, de Lily szeretnék lenni. Nagyon is! Nem csak belsőleg, külsőleg is. Mert hiába érzek így, ha én ezt nem kapom vissza. Ajkamba harapok, de elgyengültem, így nem tudom visszafojtani a sírást, ami talán az első perctől kezdve velem volt. Végig kísért és most eldöntötte, hogy kitör. Sikerült is neki.
- Emily! - magához húz és próbál vigasztalni. - Nem tudom, hogy mi lelt téged, de próbálj meg megnyugodni.

Beletelik jó néhány percbe, mire lehiggadok. Időközben elfeküdtünk az ágyon, fejemet pedig a vállán pihentetem. Simogatása nyugtatólag hat rám és talán egy ideig nem is gondolok arra, hogy mi okozta a gondot. Nem faggat, inkább vár és csendben van. Ezért hálás vagyok neki. Egy pillanatra lehunyom szemem. Sosem szerettem, ha sírni látnak, hiszen akkor tettem így, amikor egyedül voltam. Daniel volt az első, ebben is.

- Ne haragudj! - felülök kissé. - Nincs komolyabb baj, csak elkapott valami. - remélem, hogy egy nap majd elmagyarázhatom. - De jól vagyok!
- Megleptél, sőt, meg is rémisztettél! - ő is ülő helyzetbe hozza magát. Sajnálkozva nézek rá. - De örülök, ha túl vagy rajta! - csak bólintok. Nem szeretnék gondot okozni senkinek, aki Emily-hez tartozik. Persze itt senki sem tárgy, hogy így vélekedem. Csupán arra gondolok, hogy nem akarok senkinek sem probléma lenni. - Szeretnél ma elmenni valahová?
- Nos, nem lenne gond? Mármint, ha bárki meglát… Az állásod miatt. - elenged egy halvány mosolyt, megsimogatja arcom. Ez vajon mit jelent nála? Talán, hogy ne aggódjak? Feláll az ágyról, kissé megigazítja a ruháját, végül rám pillant.
- A másik városba nem járnak a munkatársaim, sem a diákjaim. - ezen meglepődöm.
- Szóval ez egy randi… - egy kacajt hallok tőle. Tetszik ez a hang. Jól áll neki a mosoly. A vidámsága megtölti a szívem, ami nemrég még búslakodott. Talán emiatt elindult bennem egy apró dolog, de egyelőre ezzel nem akarok foglalkozni. Majd ha eljön az ideje. Leszállok az ágyról és elé lépek. - Ne nevess ki! - arcába csípek és elnevetem magam.
- Igen! - átkarol és belecsókol nyakamba, amitől kiráz a hideg, de jó értelemben. - Ez egy randi! És garantálom, hogy a nap végére még jobban belém szeretsz! - most először látok egy nagyobb mosolyt arcán és érzem, hogy elengedek egyet én is.
- Ennél is jobban? - kérdezem, amire egy bólogatást kapok. Erős késztetés járja át testem. Egy apró szó vágyik arra, hogy kimondjam. Apró, de mégis hatalmas jelentéssel bír. Minden porcikám áhítozik ezért. De hiába, mert ezzel még várnom kell. Nem olyan sokat, de most még nem ejthetem ki.


Emily

Valami eszméletlen hírt kaptam. Lúzerke szülei elhatározták, hogy elköltöznek. Ráadásul nem is akárhova! Minneapolis. Azt is mondhatnám, hogy megyek haza. Persze ezt csak januárban tervezik, hiszen az ünnepeket még itt szeretnék eltölteni. Ha lehetőségem lenne rá, elintézném, hogy már holnap induljunk, de ugye nem pofázhatok bele. Ezt Lily hercegétől hallottam, aki csicsereg, akár egy kismadár. Hasznomra lesz, amíg még itt vagyok.

- Hogy vagy amúgy? - épp egy kávézóban üldögélünk és Lily kedvencét iszom. Gagyi ízlése van, de meg kell hagyni, a forró csoki nem is olyan rossz. Kérdőn pillantok Brian-re. A saját csuklójára mutat. Ezt nem igazán értem. - Tudod… nehéz elfelejteni, hogy véget akartál vetni az életednek. - szemeim kikerekednek. Hogy mit? Mindkét csuklómra vetek egy pillantást és az egyiken van egy heg. Azta kurva… ez a csaj nem szarral gurigázik. Mégis mi vezette rá erre? Tökéletes életemben sosem jutott volna eszembe az, hogy kinyírom magam. A srácra nézek. Tudom, úgy kellene tennem, mintha én lennék Lily, de most ezt leszarom. Tudnom kell, hogy miért tette ezt. Bár nem igazán értem, hogy miért is akarom én tudni. Mindegy is.
- Izé… mi is történt? - magamba csípek, csak hogy nehogy egy röhejes képet vágjak.
- Én sem szívesen beszélek erről. - a fenébe is, beszélj már!

Lily sok rossz szót kapott, ami még hagyján, de amikor tettlegességig fajultak a dolgok, önként akart véget vetni ennek. A pofon akkor ér, amikor meghallom, hogy nem egy alkalommal akarta ezt tenni. Nem értem… Miért nem verte el őket? Semmit sem tett, csak önmagának ártott. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. Ez nem az én ügyem, még akkor sem, ha az ő testét bitorlom. Bár ő is ezt teszi az enyémmel. Vajon a két hülyével mit kezd? Amilyen érzelmes, tuti beleszeret az egyikbe. Josh-ba belezúgni hatalmas hiba lenne, mert sosem kapna viszonzást. Daniel viszont szóba jöhet. Uhh… mindjárt elhányom magam. Hirtelen ugrik be valami. Közösségi média!

- Van facebook profilom? - kérdezem Briant, aki csak bólint. Szomorúnak látszik, de leszarom. Nekem van és ha Lilynek is, akkor fel is kereshetném. Ó és, szólhatnék neki, hogy januárban találkozunk. Akaratlanul is egy nagy mosoly jelenik meg arcomon. Ha kialakul köztük valami, majd én véget vetek annak!